2012. március 18., vasárnap

Itt a vége

Kedves Olvasóim!

Elérkezett a Vaníliás Nápolyi című blog 29. és egyben utolsó része. 

Igaz, hogy már bő 3. hete, hogy hazajöttem végleg, de úgy érzem még kell egy befejező rész, ha már amúgy is beígértem nektek, meg mert valahol a szerzői kötelesség is megkívánja ezt. Eme befejező részben szeretném még felidézni az utolsó napok és a hazautazás élményeit, majd pár általános okosság megfogalmazása következik.

Ahogy mondtam, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy végig kellett néznem jóformán az összes kint megismert pajtásom hazatértét. Ami akkor pocsék érzéssel töltött el, de így utólag belegondolva, azért mégse volt olyan rossz. Én legaláb nem maradtam ki semmiből. No, de elérkezett az én hazautazásom napja is. Ekkorra hagytam, hogy elbúcsúzzam a könyvtáros nénitől, akivel olyan nagy barátságot kötöttünk az elmúlt hónapokban. Adtam neki egy kedves kis manós füzetet, amibe beleírtam, hogy mi mindent köszönök neki; a forró hősugit, a kiadós ebédeket, és azt az ipari mennyiségű kávét, amivel ellátott engem a nehéz időkben. Képzelhetitek hogy meghatódott a néni! Telefonszámot is cseréltünk és mondta, hogy ha bármikor Nápolyban járok szívesen látna a házában. Miért is ne mennék?

Mikor hazaértem dél körül már felébredtek a spanyol lakótársaim - ők egy évet maradnak - és mondták, hogy nem engedhetnek haza anélkül, hogy meg ne etessenek rendesen. Így még én a bőröndöm bezárásával vesződtem, ők addig főzőcskéztek - nekem. Már egy hónapja őrizgettem egy üveg tokajit a szekrényemben, aminek kibontását a tökéletes pillanatra tartogattam és amiről - ahogy az ilyenkor lenni szokott -, meg is feledkeztem. A nagy pakolás közepette azonban előkerült. Végül én már nem tudtam belőle inni, de ott hagytam a rosszcsontoknak fogyasztásra és amolyan köszönetképp. Nem győztem nekik hangsúlyozni hogy ez milyen különleges és híres bor, de sajnos így is az az érzésem, hogy az az üveg tokaji az egyik esti parti előtt az olcsó limoncello és vodkanarancs mellé lett leküldve amolyan kísérőképp. Áhh... Rosszgyerekek. Viszont a csipet-csapat kikísért aranyosan a buszmegállóba és addig integettek míg el nem tűntem a sarkon a repülőtér felé... 



Na, de a hazarepülésem történetéből elég legyen már! Annyiszor meséltem mióta itthon vagyok. Röviden: 


Az volt, hogy konkrétan minden kapunál magamban azért imádkoztam, hogy "kérlek, csak itt engedjetek át"! Tekintve, hogy a bőröndöm 5 kilóval volt súlyosabb a megengedettnél és a kézipoggyászomról is hasonló volt elmondható. A bőrönd problémát úgy oldottam meg, hogy mikor félreállítottak a check-in pultnál, színpadiasan kicsaptam az utazótáskámat, majd annak tartalmát elkezdtem magamra pakolni. Felrángattam még egy gatyát, öt pulcsit és két kabátot nagy örömet szerezve ezzel az ott várakozóknak. A show elérte hatását; mikor széles bájvigyorral visszaraktam a bőröndöt a mérlegre, még mindig volt rajta 1 kiló plusz, de a néni kegyesen tovább engedett. Kedves utastársaim voltak, akik együtt éreztek méltánytalan helyzetemmel, például egy korombeli leányzó segített cipekedni a következő állomáshoz és közben elmesélte, hogy vele is hasonló szitu esett meg mikor Angliában erasmusolt. A kézipoggyász vizsgálatnál újabb mosoly és maszatolás, hogy "igen-igen, csak a két szótár miatt olyan nehéz". Annyira szép volt, mikor az ellenőrző személyzet még nekem köszönte meg, hogy milyen együttműködő és bájos teremtés vagyok. Én mondom, a non-stop vigyorgás csodákra képes. 


Mikor felkászálódtam a gépre, többen felismertek a check-in pultos show után és kacsingattak kedvesen. Picit szorított a dupla gatya, meg izzadtam is rendesen az 5 pulcsi alatt, de 1 és egy negyed óra utazást azért ki lehetett így bírni. Picit izgultam még, hogy a túlsúlyos csomagom is épségben hazaérjen, de végül ezzel sem volt gond - mondjuk a 10 centis törés az oldalán jelezte, hogy nem bántak vele finoman, de ez már nem izgatott. Minden jó, ha a vége jó. 


A reptéren a barátom és a tesói fogadtak és akkor éreztem, hogy ott és akkor a kaland véget ért. 
Néha azért még ma is eszembe jutnak a rosszcsontok, meg Nápoly... Olyan az a város, mint Mufasza Birodalma; az árnyékos helyeket jobb elkerülni, viszont a napfényben... Van benne valami erő, ha értitek mire célzok. Sok kiváló embert ismertem meg ott, akiktől azt hiszem sokat tanultam az élet dolgairól. Nem ugyanaz vagyok, mint aki elmentem. Bár ki tudja... Én csak annyit tudok, hogy örülök, hogy meg volt a lehetőségem hogy nekivágjak az idegennek és ez az ismeretlen épp Nápoly volt.


Ahogy az olaszok mondanák: "Vedi Napoli e poi muori" 


Én Flóra voltam. A viszontlátásra