2012. március 18., vasárnap

Itt a vége

Kedves Olvasóim!

Elérkezett a Vaníliás Nápolyi című blog 29. és egyben utolsó része. 

Igaz, hogy már bő 3. hete, hogy hazajöttem végleg, de úgy érzem még kell egy befejező rész, ha már amúgy is beígértem nektek, meg mert valahol a szerzői kötelesség is megkívánja ezt. Eme befejező részben szeretném még felidézni az utolsó napok és a hazautazás élményeit, majd pár általános okosság megfogalmazása következik.

Ahogy mondtam, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy végig kellett néznem jóformán az összes kint megismert pajtásom hazatértét. Ami akkor pocsék érzéssel töltött el, de így utólag belegondolva, azért mégse volt olyan rossz. Én legaláb nem maradtam ki semmiből. No, de elérkezett az én hazautazásom napja is. Ekkorra hagytam, hogy elbúcsúzzam a könyvtáros nénitől, akivel olyan nagy barátságot kötöttünk az elmúlt hónapokban. Adtam neki egy kedves kis manós füzetet, amibe beleírtam, hogy mi mindent köszönök neki; a forró hősugit, a kiadós ebédeket, és azt az ipari mennyiségű kávét, amivel ellátott engem a nehéz időkben. Képzelhetitek hogy meghatódott a néni! Telefonszámot is cseréltünk és mondta, hogy ha bármikor Nápolyban járok szívesen látna a házában. Miért is ne mennék?

Mikor hazaértem dél körül már felébredtek a spanyol lakótársaim - ők egy évet maradnak - és mondták, hogy nem engedhetnek haza anélkül, hogy meg ne etessenek rendesen. Így még én a bőröndöm bezárásával vesződtem, ők addig főzőcskéztek - nekem. Már egy hónapja őrizgettem egy üveg tokajit a szekrényemben, aminek kibontását a tökéletes pillanatra tartogattam és amiről - ahogy az ilyenkor lenni szokott -, meg is feledkeztem. A nagy pakolás közepette azonban előkerült. Végül én már nem tudtam belőle inni, de ott hagytam a rosszcsontoknak fogyasztásra és amolyan köszönetképp. Nem győztem nekik hangsúlyozni hogy ez milyen különleges és híres bor, de sajnos így is az az érzésem, hogy az az üveg tokaji az egyik esti parti előtt az olcsó limoncello és vodkanarancs mellé lett leküldve amolyan kísérőképp. Áhh... Rosszgyerekek. Viszont a csipet-csapat kikísért aranyosan a buszmegállóba és addig integettek míg el nem tűntem a sarkon a repülőtér felé... 



Na, de a hazarepülésem történetéből elég legyen már! Annyiszor meséltem mióta itthon vagyok. Röviden: 


Az volt, hogy konkrétan minden kapunál magamban azért imádkoztam, hogy "kérlek, csak itt engedjetek át"! Tekintve, hogy a bőröndöm 5 kilóval volt súlyosabb a megengedettnél és a kézipoggyászomról is hasonló volt elmondható. A bőrönd problémát úgy oldottam meg, hogy mikor félreállítottak a check-in pultnál, színpadiasan kicsaptam az utazótáskámat, majd annak tartalmát elkezdtem magamra pakolni. Felrángattam még egy gatyát, öt pulcsit és két kabátot nagy örömet szerezve ezzel az ott várakozóknak. A show elérte hatását; mikor széles bájvigyorral visszaraktam a bőröndöt a mérlegre, még mindig volt rajta 1 kiló plusz, de a néni kegyesen tovább engedett. Kedves utastársaim voltak, akik együtt éreztek méltánytalan helyzetemmel, például egy korombeli leányzó segített cipekedni a következő állomáshoz és közben elmesélte, hogy vele is hasonló szitu esett meg mikor Angliában erasmusolt. A kézipoggyász vizsgálatnál újabb mosoly és maszatolás, hogy "igen-igen, csak a két szótár miatt olyan nehéz". Annyira szép volt, mikor az ellenőrző személyzet még nekem köszönte meg, hogy milyen együttműködő és bájos teremtés vagyok. Én mondom, a non-stop vigyorgás csodákra képes. 


Mikor felkászálódtam a gépre, többen felismertek a check-in pultos show után és kacsingattak kedvesen. Picit szorított a dupla gatya, meg izzadtam is rendesen az 5 pulcsi alatt, de 1 és egy negyed óra utazást azért ki lehetett így bírni. Picit izgultam még, hogy a túlsúlyos csomagom is épségben hazaérjen, de végül ezzel sem volt gond - mondjuk a 10 centis törés az oldalán jelezte, hogy nem bántak vele finoman, de ez már nem izgatott. Minden jó, ha a vége jó. 


A reptéren a barátom és a tesói fogadtak és akkor éreztem, hogy ott és akkor a kaland véget ért. 
Néha azért még ma is eszembe jutnak a rosszcsontok, meg Nápoly... Olyan az a város, mint Mufasza Birodalma; az árnyékos helyeket jobb elkerülni, viszont a napfényben... Van benne valami erő, ha értitek mire célzok. Sok kiváló embert ismertem meg ott, akiktől azt hiszem sokat tanultam az élet dolgairól. Nem ugyanaz vagyok, mint aki elmentem. Bár ki tudja... Én csak annyit tudok, hogy örülök, hogy meg volt a lehetőségem hogy nekivágjak az idegennek és ez az ismeretlen épp Nápoly volt.


Ahogy az olaszok mondanák: "Vedi Napoli e poi muori" 


Én Flóra voltam. A viszontlátásra

2012. február 18., szombat

Február 13. - 16 - Mindenféle

Haló, haló. Újra itt vagyok. Az utolsó előtti bejegyzésem ez, úgyhogy olvassátok el szépen, lelkiismerettel.  


Miután múlt hét pénteken az utolsó vizsgámat is letettem sikeresen, e hét szerdára pedig minden papírkámat aláirattam, a szabadság édes mámora kerített hatalmába. A következő a cél: a maradék ösztöndíjam csupa hasznos és okos dologra való elköltése (leginkább ruhákra és cipőkre) illetve az eddig még nem látott város részek megtekintése. Mai menü még: édes-savanyú búcsúbulik régi és új ismreősökkel. Manapság döbbentem rá, hogy én leszek az utolsó előtti aki lelép innen és ez igazán nem igazságos. De legalább én minden rosszgyereknek meglapogathatom a hátát, meg ihatok az egészségére és mondhatom, hogy viszlát és  további szép életet! Huhh... Na jó, maradjunk annyiban, hogy szar sereghajtónak lenni.


Február 13. (Hétfő)


Reggel bent jártam az International Office-ban, hogy aláírassam a papírkáimat, mikor váratlanul összefutottam Andrással, akinek ugye aznap délután indult a repülője Magyarországra. Megvárta, míg én is elintéztem a piszkos papírmunkát, majd kéz a kézben elmentünk a közértbe alkoholt venni a szeretteinek. Szegény fiú a vállamon sírta ki magát, mivel összemelegedett egy helyes kis cseh lánnyal az újonnan érkezett, tavaszi féléves turnusból, aztán emiatt nem igazán akaródzott neki visszamenni a fornettis üzletek, sárga kombínók és a füstös kocsmák világába (o pardon, már nem is füstösek). Miután lerakta nálunk a csomagját még összefutott egy kis sütikézésre a leányzóval és mikor hazatért nagy örömmel mesélte, hogy biztos tartani fogják még a kapcsolatot, meg Csehország nincs is olyan messze... Hát remélem sokáig kitart még ez a lelkesedés és nem fog a kapcsolat havi két facebook bejegyzéslájkolásra redukálódni. Nagyon drukkolok nekik!


Miután könnyes búcsút vettünk egymástól, én felmentem szépen a hegyekbe futni, hogy kiheverjem az elválás okozta fájdalmat. Az előző bejegyzésben említett pörizés összehozott minket Andrással itt a végén, aztán sajnáltam picit, hogy elmegy. De vele aztán ténylg még összefuthatok otthon, a kutyafáját.


Február 14. (Kedd)


Újabb embereket búcsúztattunk (Kuba és őőő... Paulina! Két lengyel fiatal.) illetve megismerkedtem egy újonnan érkezett török sráccal is, aki olaszul egyáltalán nem és angolul is igen nehezen volt képes kommunikációra. Eljópofáskodtunk azért egymással kicsit és a kb. 50 szavas angol szókincsével még azt is fontosnak tartotta a tudtomra hozni, hogy bizony régen Magyarország is a Török Birodalomhoz tartozott. Mondtam, hogy biztos emiatt nem állunk rosszul a kebabos gyorsbüfékkel odahaza... 
Mellesleg nem rossz gyerek, csak szokni kell.


Február 15. (szerda)


A várost jártam kicsit, hogy valami gyilkos cipőt vegyek magamnak még itt vagyok. Ahogy így járom az üzleteket manapság egyre többen kérdezgetnek Kishazámról. Miniszterelnökünk neve messzeföldön híres, még Nápolyba is eljutott. Például ilyen kérdésekkel szokott meglepni a sarki gyógyszertáros, kávéházi alkalmazott vagy a TO-s néni, hogy: "Magyarországon most pártállami rendszer van?" vagy, hogy "Diktatúra van Magyarországon?" Én meg mesélek nekik, hogy persze csak a válság, meg kétharmad, meg új alkotmány... Ők csak bólogatnak és mondják, hogy "Nagyon "híresek" lettünk külföldön." 

(Megjegyzés: A félreértések elkerülése végett mondom, hogy távolálljon tőlem, hogy ebbe a blogba belevigyem a politikát. Én csak érdekességeket mesélek a nagyvilágból mindenki okulására)


Február 16. (csütörtök)

Képzeljétek, fodrásznál voltam! Elég durva volt, mert eddig ezt nem voltam képes megengedni magamnak, mert milyen drága. Mondjuk így utólag belegondolva, nem kóstált sokkal többet a dolog mint otthon, de megvolt az a "luxusérzés" amit lehet, hogy az eddigi hónapok nélkülözése után volt feltünő. Száz szónak is egy a vége: tök jó volt. 

E rendkívüli eseményt követően elmentünk vacsizni a rosszcsontokkal a da Michele-be (lásd: Zord idők - 2011 december). Ebben az évben még nem is voltam pizzázni, lehet, hogy emiatt esett annyira jól a kicsit odakapott, vékony-tésztás, lucskos, tacsakos, paradicsomos, mozzarellás gyönyör. Huhh, szóval orgazmikus volt. (huhh, e sorokat írva ép rettentő éhes vagyok, lehet emiatt szentelek egy külön bekezdést a tegnapi kalandomnak egy pizzával). Mellesleg nem véletlenül mentünk étterembe aznap este édes tizenegyesben; Említettem az előző rész végén, hogy a spanyolok testületileg elmennek karneválozni  Velencébe és csak hétfőn térnek haza. No mármost, egy csomóan hazatérnek a hétvégén (többek között a híres Antek is) így most kellett összeülnünk egy búcsúvacsira.

Készültek képek! Nézzétek meg őket, mert némelyiken még én is megjelenek:


Jókedvű fiatalok

Ez csak azért, hogy lássátok az új hajam

Pakolok

Pózolj étlappal 1.

Pózolj étlappal 2.



Ő is itt evett az Ízek, imák, szerelmekben. bizony

A másik asztalnál is megy a hőzöngés

Volt bácsi is gitárral (a háttérben)



Addig fényképezek míg rá nem vetik magukat

Eh?
Dokumentáció édesanyának: Flórika eszik
Na ennyit írok most, az utolsó napokról az UTOLSÓ  bejegyzésben. Csókolom

2012. február 13., hétfő

Január 30. - Február 12. - Érdekességek a nagyvilágból

No igen, megint eltűntem. Szégyenkezem is miatta serényen, de manapság annyi nehézség akadt, hogy nem voltam képes írni. Piszkos anyagiak, vizsgák, papírmunka... Háborúban hallgatnak a múzsák. Pedig annyi sok minden történt! Rendhagyó módon eltekintek most a naplóformától és a teljesség igénye nélkül pár kedves anekdotával és fényképpel örvendeztetlek meg titeket, csak, hogy tudjátok, hogy mi a helyzet a nagyvilágban.

Történt például, hogy a múlt hét elején találtunk egy gazdátlan, ám annál kihívóbb bugyit a lakásban. Ez nem lenne oly maglepő, hisz 3 lány él egy fedél alatt, viszont egyikünk se vállalta fel a tűzpiros, csipkés tangát nem is értem miért (hozzátenném, hogy nekem amúgy tetszett, de azért mégse veszem fel más bugyugóját. Az olyan undi). Na, de egy szó mint száz a fiúk se tudtak a fehérnemű kilétéről. A következő pár napban minden erre járónak megmutattuk hátha megkerül a gazdája. De csak nem jött érte. Itt árválkodott a szobánkba még pár napig, majd amilyen váratlanul bukkant fel, olyan váratlanul is veszett nyoma. Sajnáltam is, mert le akartam fényképezni az utókornak. 
A vörös bugyi létezése immár örök misztérium marad.


Tekintve, hogy a az elmúlt két hétben jóformán minden nap a könyvtárban nyomultam, a kapcsolatunk a könyvtáros nénivel minden nappal egyre mélyült. Én mondjuk 0-24-ben ültem a könyvtár egyik sarkában mint egy palánta, de a néniből konkrét anyai érzések törtek elő mikor meglátott. Minden nap valami kis csekélységgel kedveskedett nekem; csokika, kávécska, hősugárzócska stb. Az utolsó könyvtárban töltött napomon még ebédet is hozott nekem, mert állítása szerint "látszik rajtam, hogy nem eszem rendesen". Szóval azt kell mondjam, hogy szert tettem egy igazi olasz mammára! (amúgy lehet, hogy a 150 centis testmagasságom vált ki anyai érzéseket egyesekből... Újabb rejtély).


A hétvégére becsusszant egy kis kultúrprogram a rosszcsontokkal. Múzeumban voltunk, nem is akármelyikben: a híres nevezetes Museo Archeologicoban, ahol van pompei mozaikos terem, pompei freskós terem, pompei szobros terem és pompei péniszes terem. Vannak képek is, hogy lássátok, hogy nem bennem van a hiba:


Figyelem! Felnőtt tartalom. :)


Előcsarnok makettekkel








Mozaikos terem





Szobros terem egy figyelemre méltó hátsóval


Pompei freskó (igen, az egy hattyú)


Keresd a hibát a képen





Pózolj 2000 éves kőbrével 1.


Pózolj 2000 éves kőbrével 2.


A legutóbbi teremben további  "érdekes" fotók készültek, de úgy érzem mára ennyi elég fütyifétisből, nehogy túlságosan izgalomba jöjjetek.


Mit mondhatnék még? Picit el vagyok szomorodva, mert a múlt héten megindult a népvándorlás első nagy hulláma. Kedden a portugál pajtikat, csütörtökön meg Paolot és Magdát, a lengyel lakótársakat búcsúztattuk végérvényesen. Bár nem volt nagy mulatozás aznap este, mert ők másnap hajnalban indultak, én meg nyelvvizsgáztam reggel, de azért koccintottunk egy utolsót egymás egészségére. Aztán másnap hazamentek... Bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy Magda egyszer hiányozni fog, de mióta nincs itt velem rosszul alszom. Azért nem tagadhatjuk le azt a fél évet amíg együtt keltünk, együtt feküdtünk minden nap. Áhh, nehéz az élet.


A lengyelek már nem, de András - aki ma lépett le Magyarországra - még itt lehetett a most szombaton megtartott nagy félévzáró-búcsúbulin. Mielőtt jönnének a képek, el kell hogy dicsekedjem, hogy a parti előtt Andrással összeálltunk mint a nokedli és a sikeres párosításból valóban született is egy nagy adag nokedli vörösboros marhapörkölttel. Ezzel vendégeltük meg a pajtikat és mondhatom nagy sikere volt! Szóval magyaros este pipa. 


Képek!


A főzőcskézésről:


Férfimunka





Egy fej hagyma és jómagam


Vicsor


OttaPöri!


Kavard a tésztát vidáman!


...és a partyról:


Csopikép


Antek és Ester a mexikói zászló alatt


Luist megszállta a sátán


Balról jobbra: Vincenzo (mexikói), Paulina (lengyel), Raúl (spanyol), András , Edith (mexikói) 


Peroni, Paulina, Guilherme


Pózolj pörivel


Újabb csopikép zárásképp


Szóval ennyi volna. Holnaptól brazil és spanyol lakótársaim Velencében lesznek vasárnapig, tehát az unalom a tetőfokára hág. Azért megpróbálok írni. Csókszi

2012. január 29., vasárnap

Január 20. - 29. - Jajj, de sok a dolog

Eltelt egy kis idő megint az utolsó bejegyzés óta... Pedig történtek események - ha nem is oly nagyok - az elmúlt 10 napban. Lassan közeledünk a kaland végéhez. A mindenapi mókákat pénzügyek, papírok, vizsgák és egyéb nehézségek keserítik meg. Elmondok mindent töviről hegyire, csak győzzétek elolvasni. Kis ízelítő a mai rész tartalmából (hogy én is átlássam):
  • Fellini szülinap  
  • Látogatás San Elmo kastélyában
  • Első vizsgaélmények és idegbetegség
  • A Rém (vagyis a Bérbeadónk) látogatása
  • Egy kis mulatság és utcai erőszak
  • Házi teendők
No, vágjunk is bele, hogy tiszta legyen a kép.

Január 20. (Péntek)

Nem sok izgalmas eseményt tudok felsorolni. Reggel 10-től este 6-ig a könyvtárban szürkültem bele a székbe.  Hozzá kell tennem, hogy a könyvtáros nénivel immáron szinte barátnői viszonyba emelkedtünk. Kérdezgetett az otthoni életemről, terveimről, és én mesélgettem is neki jól nevelten, mire ő olyan magánéleti jellegű titkokat árult el nekem, hogy még én jöttem kicsit zavarba. Nem tudom mivel érdemeltem ki ennyire a bizalmát, de erős a gyanúm, hogy amiatt, mert külföldi vagyok. De mindig kapok tőle kávét amikor épp az unalmi holtpontra kerülök (valami különleges érzékszerve van a néninek, hogy erre mindig ráérez), meg megengedi, hogy odaüljek mellé, a hősugi közelébe. Szóval ő aranyos nagyon. 

Azt is megfigyeltem, hogy az első benyomás ellenére, nem ő az egyetlen alkalmazott az egyetemi könyvtárban. Volt szerencsém az irodában is járni, ahol további 20-25 ember "dolgozik". Azért tettem idézőjelbe a szót, mert hihetetlen, hogy ez a 20-25 ember konkrétan semmit nem csinál egész nap. Amikor én bent jártam épp nagy kártyaparty vette kezdetét, mások a gépükön játszottak, vagy csevegtek a sarokban. És ez a későbbi - különböző időpontokban történt - látogatásokkor sem volt másként. Én is könyvtári alkalmazott szeretnék lenni!!

Este derült ki, hogy aznap van Federico Fellini születésének 92. évfordulója. Ez tettre sarkallta kis közösségünket és aznap este testületileg megnéztük az Amarcordot, hogy így rójuk le tiszteletünket a nagy rendező előtt. Bevallom, én ezelőtt még nem láttam és nekem senki nem mondta, hogy ez ilyen kis "huncut" film. Amúgy szerintem jó nagyon, tudom ajánlani az európai filmspecialitások kedvelőinek.

Január 21. (Szombat)

Délelőtt ismét a könyvtárban tengődtem szorgos diák módjára, majd ebédre csináltam magamnak zöldséges tengeri herkentyűs rizottót (elég durva élmény volt, kár, hogy a tintahalacskák benne az átlagosnál is gumiszerűbbek lettek, de ugye kicsire nem adunk).
Délutánra sikerült végre beiktatni egy kis városnéző programot. Már régóta terveztem, hogy felnézek a közeli dombon található Szent Elmo várába, ahonnan állítólag egészen kivételes kilátás nyílik a városra. Sikerült elcsábítanom Andrást és Vincenzót is a kirándulásra, pedig ők ha nem ötödjére, akkor egyszer sem jártak még fent. Szóval ők kicsit fásultan kullogtak mellettem, de utólag azt mondták, hogy amilyen kis lelkes voltam, azért igazán megérte kivinni sétálni engem egy kicsit. Képek készültek, és a facebook profilomon meg is tekinthetők a válgatott városnézős albumban. Pár képet azért feltöltök ide is, a szín kedvéért.

Szent Elmo vára

Dart Vader 






Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én bevallom nem igazán tudom, hogy Elmo miért lett szent, meg miért van neki vára Nápolyban, viszont róla mindig az ő panaceája jut eszembe, amiről még Kurt bácsi írt a Mesterlövészben:

"Apám Otto Waltz volt; az ő kukucskálónyílása 1892-ben nyílt ki,
s vele többek között azt közölték, hogy ő az örököse a leginkább
csak „Szent Elmo panaceája” néven ismert csodagyógyszer révén
szerzett vagyonnak. A csodaszer szegfűszeggel és szárcsagyökér -
rel ízesített, lilára festett etilalkohol volt, egy kupica ópiummal és
kokainnal. Ahogy tréfásan mondják: tökéletesen ártalmatlan, ki -
véve használat esetén."

Január 22. (vasárnap)

Szokásos vasárnapi nap, mikor sokat kell aludni, beszélni kell az otthoniakkal, ki kell teregetni a ruhát és fel kell mosni a konyhát. Délután el tudtam menni futni, ami jól esett a kis testemnek.

Január 23. - 24. - 25. (hétfő, kedd, szerda)

Kedden akartam nektek írni, és a jegyzetfüzetemben megtaláltam a bejegyzés egy csonka, megtépett változatát, ami még a Sejt és Szövettan előadáson körmöltem le sebtiben, és bár úgy érzem már lejárt kicsit a szavatossága, de mint amolyan kuriózumot, gondoltam felhasználom ehhez a mai beszámolóhoz:

" Muszáj írnom. Muszáj, muszáj, muszáj.
Egész nap pörgök mint egy bolond és nem tudok magammal mit kezdeni. Le kéne nyomnom a torkomon végre, hogy holnapután vizsga, és az nem megy, hogy előtte két nappal elvesztem minden lelkierőmet, hogy tanulásra bírjam magam.
Szóval úgy döntöttem, hogy ma este inkább írok nektek, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni, meg nem akarásnak nyögés a vége, és én már egyenesen nyöszörgöm. "

A bejegyzés hangvételéből jól tükröződik a kicsit labilis lelkiállapot, aminek persze közvetlen környezetem itta meg a levét. Szegény barátom nyakának ugrottam neki, hogy nem foglalkozik velem eleget, akinek amúgy épp aznap volt a záróvizsgája és a diplomavédése. Shame on me. 


Január 26. (csütörtök)

Délután túl lettem rajta! És nem is akárhogy: max pontos, excellent work! Nem, nem vagyok stréber, túl jókat kérdezett a tanár, én nem tehetek róla... Mikor Toxinak megírtam a jó hírt, meg, hogy szerinte ide merjem-e írni, ez volt a válasz:
"akkor írd meg azt is h nagyipari szenvelgésbe kezdtél a vizsgád miatt, és még toxikát is leszidtad és mindezt azért h egy akkora 5öst kapjál a vizsgádra h kilógjon az indexedből".
Jó, lehet kicsit túlpörögtem a dolgot.

Amúgy a tapasztalatok a következők:

A vizsgára feljelentkezett hallgatók fele se jött el, de így is voltunk 40-en. Ennek a felét még azelőtt hazaküldték mielőtt bármi történt volna, hogy jöjjenek vissza hétfő reggel, mert nincs elég vizsgáztató tanár (Engem is el akartak küldeni, de én nem hagytam magam). Viszont így végtelenül sokat kellett várnom a hideg folyosón, hogy végre sorra kerüljek. A Tanár néni nagyon kedves volt, 3 kérdést tett fel különböző témákban, de egyáltalán nem volt para és mikor a végén kérte az adataimat, meg megköszönte szépen, én visszakérdeztem, hogy "Akkor most átmentem?" "Miazhogy, nagy voltál." Jupíí! 
Ja, amúgy nem is mondtam, Járványtan vizsga volt ez, bizony.

Január 27. (Péntek)

Derűre borúként jelent meg péntek délelőtt a bérlőnk, hogy az utolsó havi elszámolásról, rezsi számlákról és egyéb vidám témákról essen szó. Meg kell hagyni az olaszok nagyon kedvesek, nagyon aranyosak addig a pontig amíg pénzről nem esik szó. Viszont akkor ott vernek át ahol tudnak. Most az a legújabb, hogy a távozásunk után fel kell fogadniuk egy takarítónőt, aminek az ára fejenként 80 euró. Gyerekek, ha nem könyvtáros, akkor takarítónő leszek Nápolyban! Itt 3 szoba és 2 fürdőszoba kitakarításáért be lehet zsebelni akár 400 eurót is. Tuti biznisz. Persze arra nincs mód, hogy mondjuk öten fiatalok összeállunk és egy délután alatt kipuceváljuk a lakást. De persze ez csak az egyik dolog, egyéb előre nem várt plusz költségekkel bombázott minket a nő, ami akkor kicsit sokkoló volt, de ezzel most nem is untatnám a nagyérdeműt. Otthon sem kolbászból van a kerítés.

Este elmentem bulizni kicsit, le a térre meg házibuliba. Szükséges is volt ez, részben, hogy eltemessem az első vizsga fáradalmait, meg hogy találkozzam rég nem látott pajtásokkal, akiket 2011-ben láttam utoljára. 

Kellemes házibuli hangulat volt, különböző nációkhoz tartozó fiatalokkal, nagy mennyiségű kajcsival és itókával. 
A kiadós vacsora közben merült fel egy érdekes téma, éspedig az, hogy egy lány jól tudjon főzni, az van olyan fontos, mint a közös szexuális együttlétek. Ez az egyértelműen hímsovi, "a nőnek a konyhában a helye" hozzáállás engem mérhetetlenül felháborított és nem azért, mert jómagam nem vagyok egy kifejezett konyhatündér. Viszont ami még meglepőbb volt, hogy a méltatlankodásommal egyedül maradtam a társaságban, még a lányok körében is!  Ehhez, hozzá lehet szólni, én már nem kívánok többet mondani a dologgal kapcsolatban.

Az este vége is érdekes volt.
A buli után megyek haza két lengyel pajtival az éjszakában amikor váratlan dolog történt: Menetelünk békésen, beszélgetve, mikor a hátunk mögül érkezik egy robogó, két fiatal lánnyal a fedélzetén. Hirtelen lelassít mellettünk. Én odanézek érdeklődve, mire az egyik kiscsaj visszakézből akkor pofont adott, hogy a könnyem kicsordult bele. Majd sivalkodva tovább hajtottak. 

Szerintem is jó hecc volt. 

Azért néha olyan fura hely ez a Nápoly.

Január 28. - 29 (szombat, vasárnap)

Ezen a hétvégén nem igazán történt semmi izgalmas, amit érdemes lenne megosztani veletek. Olyan pihengetős, blogírós, tanulgatós napok ezek mindenki részéről. Ezért itt be is fejezem mára. Legyetek jók.


2012. január 19., csütörtök

Január 16. - 19. - Nápolyi menedék

Sziasztok!

Ismét Sin City-ből jelentkezem. Az idő jelenleg tiszta és napsütéses, ám kicsit hűvös (este lemegy akár +1-2 C°-ra is). Változás nem észlelhető; szemétállapot normális szinten van, bár az első naphoz képest enyhe növekedést tapasztaltam. Még fellelhetők Szilveszterről maradt kiégett kukák és  petárdahalmok a város különböző pontjain. Szokott lakótársak megvannak, szokott kávéházak, pizzériák, olcsó élelmiszerboltok megvannak. Az egyetem is áll. És még a Vezúv sem tört ki.

Január 16. (hétfő) - Búcsú

Bár hétfőn este már a nápolyi ágyikómban aludtam, azért a nap nagy részét még a pesti forgatagban töltöttem. Egyetemen voltam indexet leadni, pacsiztam a témavezetőmmel, pajtultam a pajtikkal - akik vizsgára igyekeztek, és őszintén fel voltak háborodva, hogy az elutazásom napján még van képem az egyetemen rontani a levegőt. Majd sok szeretettel elküldtek melegebb éghajlatra. Toxival is össze tudtunk még futni aznap - az események furcsa összjátéka folytán -, majd ő is utamra engedett.

Őszintén meglepett, hogy az utazás különösebb komplikációk nélkül, olajozottan zajlott le. Pedig már számítottam a nyilvános megalázásra a fél kilós kézipoggyász túlsúly miatt, vagy legalább a testnyílásaimat átkutathatták volna ékszer, drog vagy bomba után kutatva (nem dobálóznék itt a légitársaság nevekkel, de aki csak egyszer is utazott velük, már annak is nyilvánvaló kikről van szó).

A nápolyi repülőtérről hazabuszoztam szépen, majd felküzdöttem a bőröndömet az 5. emeleti lakásunkba, mivel a ház fiai épp focizni voltak. (Itt tényleg semmi sem változott). A lányok legalább vacsival fogadtak. Aztán szundi.

Január 17. - 18. - 19. (kedd - szerda - csütörtök)

Azt vettem észre magamon, hogy mióta visszatértem, merészebben mozgok a városban. Például többet beszélgetek idegen nénikkel és bácsikkal, akik szintén nyitottnak tűnnek irányomban.  Kedden például bementem a könyvtárba, mert ott például még sosem jártam azelőtt (meg ugye vizsgaidőszak van vagy mi). Meglepő módon itt nem úgy megy könyvtárazás, hogy becsődülnek a népek, aztán szétpakolnak mindent kedvükre. De nem ám. Itt klasszikus könyvtáros néni van; öreg mint az országút és kantáros, 20 dioptriás szemüvegben és kötött, bolyhos kardigánban tornászik fel-le a könyvespolcok létráin. Ha öreganyámnak szólítod, minden kívánságodat teljesíti.

Szóval úgy megy itt a könyvtárhasználat, hogy bemész a kívánt könyv címével, írójával és jobb esetben a kiadás dátumával, majd a néni a levéltárnyi mennyiségű katalógusból kikeresi a kívánt opuszt, végül - ha megvan - felkutatja, majd a kezedbe nyomja azt. Ha nagyon kedves kislány/kisfiú vagy, akkor veszi a fáradtságot és további könyveket tornyoz köréd a témában. Tehát a könyvtár jó dolog. Kár, hogy hideg van ott is.

A hidegről jut eszembe, a minap a szobatársam szarrágási okokból éjszakára kikapcsolta a hűsugit a szobánkban, így hajnalban arra ébredtem, hogy látszik a leheletem a hálóban. Ha megint elkapok egy mandulagyulladást emiatt a frizsider miatt, én komolyan megerőszakolom.

Szerdán a piacon is szóba elegyedtem az egyik bácsival, aki elmondta, hogy kell friarellit készíteni nápolyi módra. Ez egy tipikus Campania tartománybeli zöldség, amelynek íze kicsit a brokkoli és a spenót közé tehető. A környéken olívaolajon és fokhagymán párolják és köretként fogyasztják, de láttam én már itt pizzán is nem egyszer.

Valahogy így néz ki nyersen
 Pont ma dolgoztam fel az anyagot vacsorára. Tálalásra készen kb. így fest:

Ínycsiklandó, nem? De nagyon EGÉSZSÉGES!
Ma voltam az erdőben futni, ahova első ízben busszal jutottam el és ahol új néni barátra tettem szert. Szép volt az erdő, azt is el kell mondjam.

Mit írhatnék még... Na jó, legyen akkor mára ennyi belőlem.

2011. december 18., vasárnap

December 10.-18. - Életjel

Jelentem nem tűntem el. Újfent nálam nagyobb hatalmak gátoltak abban, hogy írjak nektek.

A legutóbbi bejegyzésem legvégén említettem, hogy tartok tőle, hogy beteg leszek. Hát ezt jól megéreztem. A betegség két hullámban tört rám:

Előző hétvégén sima megfázásos tüneteim voltak fejfájással, orrdugulással, torokfájással. A hétvégét a lakásban töltöttem mézes teát kortyolgatva, aztán hétfőn - igaz nem jöttem ki teljesen a dologból - de már úgy éreztem másnap már mindenre képes leszek. Nagyon könnyelmű voltam, de legalább volt 3 szép napom a héten - amelyekről érdemes is írni -, aztán durván visszaestem. Az eredmény csütörtök estére meg is érkezett tüszős mandulagyulladás formájában. Megijedtem picit, mert olyan rosszul voltam, hogy komolyan attól féltem, hogy nem fogok tudni hazamenni ilyen állapotban. Volt két igen nehéz éjszakám, de jelentem, már jól vagyok és - ha minden jól megy - holnap haza is térek kis hazámba. És ez nagy öröm! Nem  mondom, nem lehet okom panaszra, megtesznek értem mindent a pajtik amit lehet, de azért hiányzik az otthoni törődés, a mama főztje és a kényelmes franciaágyam...

Na, de elég ebből! Szeretném megosztani veletek a kedd-szerda-csütörtök vidám eseményeit illetve még a pénteki, nápolyi kórházban tett bizarr látogatásomról is érdemes említést tenni. Na, de ne rohanjunk ennyire előre. A mese keddtől azaz december 13-ától folytatódik:

December 13. (kedd)

Mint mondottam volt a 3 napos otthon ücsörgés után, úgy éreztem enyém a világ. Ennek jegyében pörögtem végig az egész délelőttöt: például voltam boltban, hogy felkészüljek a délután egykor esedékes vizsgámra: ugyanis ekkor kellett számot adnom a 3 hónap alatt itt megszerzett főzőtudásomról. Az 5 vizsgatétel közül a lakás két első számú szakácsa - Guilherme (a brazil) és Ester (a spanyol) - választotta ki az aznapi menüt, amit nekem ügyesen, jegyzetek nélkül kellett abszolválnom aznap ebédre. Egyetlen kikötés volt: legyen ehető a végeredmény. Plusz pontok jártak az esztétikai kivitelezésért, az eltalált sózásért stb. A tétel: tonhalas tojáslepény választott körettel. Tekintve, hogy ez a kaja egy tömény fehérje és koleszterin bomba, paradicsom salátával körítettem (aminek elkészítését még otthon szedtem magamra).  Végül a "független" vizsgálóbizottság értékelése: Sikeresen megfelelt (plusz pontokat kaptam a szép kivitelezésért, a lepény sikeres megfordításáért és a kreatív köretért). Immáron hivatalos házi kukta vagyok.

Délután mentem egyetemre szépen, szorgosan. Tekintve, hogy ez az utolsó iskolai hét az évben, el kellett kezdenem komolyan ráfeküdni a kapcsolatépítésre, ha azt akarom, hogy a vizsgáim is sikeresen meglegyenek. Óra előtt jópofáskodtam kicsit az olasz lánykákkal, és diplomatikusan utaltam rá, hogy szívesen fogadok jegyzetfelajánlásokat is a részükről. Vették lapot és biztosítottak róla, hogy nincs okom aggodalomra. Meg mindig mondják, hogy milyen aranyos, külföldi lány vagyok... Nem tudom, hogy mivel nyertem meg a szimpátiájukat, mivel otthon szerintem már rég idegzsábát kapott volna mindenki aki olyan külföldivel fut össze mint én: bevallom azért sokszor vissza-vissza kérdezek, ha nem értem amit mondanak - azért néha meggyűlik a bajom a hadarva előadott nápolyi dialektussal -, de itt mindig elmagyaráznak nekem mindent akár háromszor is.

December 14. (szerda)

Ma követtem el azt a súlyos hibát, hogy még félig betegen elmentem futni a tengerpartra. Dehát Isteni idő volt!  Az ég tiszta volt, csak igen erős szél fújt, ami  akkora hullámok csinált, hogy a vizet felcsapta az útra ahol a kocsik közlekedtek. Annyira elkapott a hév, hogy csaknem 20 km-t tettem meg oda-vissza a parton és akkor is csak azért fordultam vissza, mert már késő volt és menni kellett haza főzőcskézni. Szóval jó volt, de meg lett a böjtje ennek is.

Tekintve, hogy Magda és Paolo csütörtökön mennek fel Rómába - hogy aztán a hétvégére idehozzák az egész pereputtyukat - pénteken meg már megindul a népvándorlás haza az ünnepekre, úgy gondoltuk, hogy a testületi karácsonyozást ma este tartjuk közös főzőcskézéssel, étkezéssel és könnyed iszogatással.

Szervezési hibák miatt az este nem volt a legjobb (a lakásunk lett volna megrendezve, de aztán észbe kaptunk, hogy a szomszédoknak a bögyében vagyunk kicsit, így két emelettel lejjebbre költöztünk, ahol meg a mosatlan edény és üres üveg halmok miatt nem tudott kényelmesen elférni a népes társaság). Viszont a közös főzőcskézés Esterrel tényleg emlékezetes volt!

Alapszabály, hogy két dolog kell egy jó vacsora elkészítéséhez: zene és alkohol (ez utóbbi persze csak mértékkel). Egyikben sem szenvedtünk hiányt.

Vannak képek!

Ester, a főszakács

Biztos kézzel kavarja a gombás-tejszínes rizottót

Főzzünk szexisen!

Főleg kóstolásban vagyok igazán jó

Pózolj rizzsel

Inés és Ester tanítványukkal (azaz velem)

A másik lakásban is megy a készülődés - itt András, aki TUD főzni

Rossz gyerekek vacsi előtt édességet esznek

Be kedves!

Művészfotó az étel szemszögéből

A helyzet fokozódik



Boldog karit!

Vidám társalgás



És sütike a végén


December 15. (csütörtök)

Az év utolsó iskolában töltött napja. Semmi izgis nem történt, azon kívül, hogy minden jót, de legfőképp sikeres vizsgákat kívántak nekünk. Úgy legyen.

Este éreztem, hogy bajok lesznek itt torokfonton, így felhívtam az otthoni háziorvosomat egy gyors távdiagnózisra. Azt mondta, hogy másnap sürgősen menjek el orvoshoz ha jót akarok.

December 16 (péntek)

Úgy is lett. Azért megkértem Andrást, hogy jöjjön el velem a kórházba, mert egyedül valamiért nem mertem nekivágni az útnak. Hál' Istennek pont otthon is találtam a fiút és mondta, hogy természetesen elkísér. A helyszín megtalálása koránt se volt annyira egyszerű, mert a címen, amit még régebben kaptunk, kórház sajnos nem volt. Persze sikerült végül megtalálnunk egy egész kórház szerű épültet, de ott sem éreztük teljes bizonyossággal, hogy jó helyen járunk: A felszereltség és szervezettség hagyott némi kívánnivalót maga után, de hát Nápolyban vagyunk, kicsire meg amúgy sem adunk. Épp akkor hoztak be valakit átvérzett kötéssel, sietve, mikor odaértünk és a váróban is nyílt töréssel fekvő és eszméletlen embereket találtunk, amitől a kétségbeesésünk csak tovább nőtt. Egy arra járó nővérkét kérdeztünk meg, hogy esetleg, véletlenül valaki belenézne a számba? Más szóval: egy belgyógyászt keresünk. "Rossz helyen járnak, mert mi sürgősségi osztály vagyunk." (nane!) Aztán mondta, hogy azért várjunk itt egy pillanatig, megpróbál tenni valamit értünk. Pár perc múlva visszatért egy orvossal! (legalábbis volt fehér köpenye meg fonendoszkóp a nyakában). A bácsi megvizsgált, felírt egy lórúgás antibiotikumot és az utamra engedett. Bár van nemzetközi TB kártyám, tudtam, hogy azt problémás itt használni, így megkérdeztem:

"Köhm... És mennyivel tartozom?" - kérdezem én
"Ugyan, hagyja kisasszony, túl sok papírmunka lenne. Ingyen volt a vizsgálat."
"???"
"Jók vagyunk, ennyi az egész"

Jajó, ezen nem nyitok vitát. Idáig azt hittem, hogy szerencsém volt az emberekkel, de most már kezdem azt hinni, hogy itt tényleg mindenki jófej...

Este nagyon felszökött a lázam... (a következő bejegyzést töröltük)

December 18. (vasárnap)

Az első fáradtságos éjszaka után nagy javulást tapasztaltam, sokat pihengettem és megnéztem azt az öt South Park részt amit pont ilyen vészhelyzet esetére tartogattam magamnak. Anyunak is csak ma vallottam be, hogy milyen cudarul voltam az elmúlt pár napban. Persze kiakadt, hogy miért nem szóltam, de most mit tud velem kezdeni pár száz km-ről? Stresszelni meg nem akartam. Nem győztem meg a józan érvekkel, de hát így működnek az anyák.

Na jól van gyerekek, elszaladt az idő és lassan mennem kell csomagolni. Megyek haza !!!
Legközelebb januárban jelentkezem, addig is tartsatok meg jó emlékezetetekben.

Boldog karit és még boldogabb új évet mindenkinek!

Én maradok továbbra is : Flóra