December 4.-9. - Zord idők

Na, megint itt! A legutóbbi picit morcos bejegyzésem után, most kész vagyok arra, hogy kellemesebb hangvételben folytassam a történetet. Nem szabadkozom; a múltkoriban tényleg sok volt a káromkodás, de ez csak a migrénes fejfájásom hozta ki belőlem. Érkeztek is visszajelzések, hogy ejnye-bejnye, és annyira magamba szálltam, hogy módosítottam kicsit az irományon és kitöröltem/átírtam a csúnya részeket (pedig utálok belenyúlni utólag). Meg hát ki tudja, hátha egyszer Anyukát is ide fújja a szél. Mit gondolna a kicsi lányáról?

Meg a másik, hogy igazán sajnálom, hogy megint majd egy hét telt el az előző bejegyzés óta, de most tényleg csakis a lengyel pár az oka mindennek! Folyton veszekednek manapság, és a viták fő színtere természetesen a mi szobánk. Én átvonulok diszkréten a konyhába, ahol viszont egyéb zavaró tényezők miatt nem tudok az írásra koncentrálni... Igazából nagyon örülnék neki, ha végre szexelnének egy jót. Mindenkinek jobb lenne így: ők végre lemozognák a feszültséget és én is visszakapnám a szobámat. Igazán megtehetnék a közösség kedvéért.

Na, de akkor nézzük meg miből élünk:

December 4. (vasárnap) - spanyolok balra el, lengyelek jobbról be

Vasárnap elmentek Ester lakótársam spanyol barátnői. Bevallom, kicsit mégis csak sajnáltam ezt, mivel kellemes meglepetés ért velük kapcsolatban: egész aranyosak voltak. Elbeszélgettünk egymással a magunk módján: én olaszul magyaráztam nekik, ők meg spanyolul válaszoltak és fordítva. Közös erővel, csak megértettük egymást, ha lassan is. Amúgy meg olyan nyitottak és kedvesek voltak, hogy igazán megérte a fáradtságot a velük való társalgás. Az elbúcsúzásuk napján csináltak nekünk igazi valenciai paellát, amit jól meg is ettünk, majd könnyes búcsút vettünk egymástól.

Helyettük érkezett meg szombat este a lengyel fiúka, akit már említettem az előző írás végén. Tudjátok, a "félénk". Sajnos az ő társaságára kényszerülök mindig, amikor Paolo és Magda épp a szobában tépi egymást, és ez a szituáció önmagában is iszonyú frusztrációt okoz nekem, de így legalább alkalmam nyílt "megismerni" egy kicsit. Az a baj, hogy a "félénk" igen-igen enyhe kifejezés a jellemére; ha nem bökne ki alkalmasint egy-egy szót, én komolyan azt hinném, hogy néma szegény. Pedig tényleg nagyon próbáltam beszélgetni vele! De az igen-nem válaszoknál tovább ez eddig nem jutottunk. No meg ha első ránézésre még el is vonatkoztatunk a homlokára írt "rúgj belém" felirattól még mindig ott van a sarjadzó legénytoll a száj két sarkában és a fémkeretes szemüveg ráadásként. Az már csak hab volt a tortán amikor első reggel meglepett a barna, bőr, elöl zárt nagypapi papucsával, fehér zoknival. Én tényleg nem hiszem el, hogy a mai Mtv-n felcseperedett generációban még tényleg léteznek ilyen emberek...

December 5. (hétfő)

Egész nap ültem a vackomon és a keddi nyelvvizsgára készültem nagy erővel.

Ezzel nem is untatnálak most benneteket, helyette viszont bemutatnék két pizzériát amelyeket KÖTELEZŐ  meglátogatni, ha Dél-Olaszországban jár az ember.

Pizzeria da Michele 

Kifejezetten gasztroguruknak ajánlom figyelmébe. Összesen kétféle pizzájuk van: marinara (pizzatészta paradicsomszósszal, bazsalikommal és fokhagymával) és a klasszikus margherita. Azért van csak ez a kettő, mert itt azt vallják, hogy "a sokféle feltét elveszi a pizza lelkét, ami pedig a tésztában lakozik".

További tudnivalók: Minimum 1 órát kell sorban állni, hogy asztalt (na jó, inkább ülőhelyet) kapjunk és az étterem berendezésének színvonala is amúgy meghaladná az általános iskolai menza szintjét, ha a sörpadokat lecserélnék asztalokra és a ciánzöld csempéről is átváltanának inkább barátságos fehérre.

Na, de amúgy ha nem gyertyafényes vacsorára akarjuk vinni a kedvesünket, azért érdemes kipróbálni. Már csak azért is, mert az hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy itt lehet a világon a legfinomabb pizzát enni.

Sorbillo

Na, a Sorbillo már rendelkezik azokkal az értékekkel amit amúgy egy klasszikus - igaz, nem tradicionális - pizzériától elvárhatunk. Két éttermük található a városban, az egyik kicsit elegánsabb, a másik meg inkább otthonosan meghitt. Akik meg az előbb bemutatott Michele kínálatából hiányolták a husi feltétes pizzát, a Sorbillóban azért igyekeznek az ő kedvükre is tenni: ha jól tudom 25 pizzafajtából lehet választani, de lehet, hogy még kicsit többől.

December 6. (kedd)

Sajnos alig aludtam az éjjel, mert annyira vártam a Mikulás bácsit - meg a másnapi vizsgát. Emiatt történt, hogy picit megcsúsztam a reggeli felkeléssel és késve érkeztem a vizslára. Féltem nagyon, hogy nem enged be a tanár bácsi, de csak morcos volt kicsit. Sajnos nála - hiába igyekeztem annyira - mégsem sikerült a "Kis drágájá"-vá válnom. Nem tudom, hogy azért mert homó, vagy csak simán nem kedvelt meg. Viszont olyan szépen van kiszedve a szemöldöke, hogy nekem is legközelebb olyan lesz. Ez tuti.

Este - a nagy izgalmak után - csaptunk egy "kis" mulatságot itthon....

December 7. (szerda)

... és reggel üvöltözésre ébredtem. Négy feldühödött dél-olasz ordít a konyhában Paoloval - aki gondolom akkor már bánta, hogy ő ment először ajtót nyitni -, hogyha még egyszer éjfél után hangoskodunk hétköznap, szó nélkül kihívják a rendőrséget. Pao próbálta a helyzetet menteni, hogy vizsga volt tegnap, meg ráadásul foci meccs is, és annyira örültünk... Úgy tűnt, hogy a foci-érv kicsit megnyugtatta őket, de én azért a biztonság kedvéért csak akkor mertem kimenni a szobánkból mikor már távoztak. Amúgy ez volt az első alkalom, hogy beszólt a szomszédság, csak azt nem értem, ha idáig nem zavarta őket a hangoskodás, akkor miért pont aznap éjjel tette meg mégis a hatását és miért ilyen erővel? Na mindegy, megbeszéltük, hogy nem keressük a bajt: megyünk majd máshova hőzöngeni.

A nap további részében hivatalos ügyeket intéztem: posta, bank, könyvtár stb. Uncsiuncsiuncsi

December 8. (csütörtök)

Csütörtökön szünnap volt, így elérkezettnek láttam az időt, hogy végre elnézzek Scampiára, amiről már annyit  hallottam. Ebben a városrészben a camorra az Úr.*

András - két emelettel lejjebb lakó magyar srác - volt már ott előttem pár héttel ezelőtt Antekínyóval, ő így ír a látottakról:

"Olyan helyen jártam ahol még a madár se jár! A neve Scampia. Innen még a susogósmackós „hogyé megy a rézkábel kilója tesvírem?” barátaink is rettegve menekülnének.
Ha feldobnak itt 1 macskát, 5 élettel kevesebbel esik le. Van 3 hatalmas háztömb, ami a leghírhedtebb. Scampia vitorlái. Benne a használt fecskendők félméteres halmokban, előtte kiégett kocsik. 1 élek sincs nappal az utcán, teljesen szellemváros. Mikor megállt mellettünk 1 autó, a lengyel sráccal majdnem telecifráztuk a gatyát. Kiderült h csak eltévedt a 2 csaj akart eljutni vhova. Ennyit az oroszlános bátorságomról:))) De az a férfi, aki bevallja, h van, amikor fél. Scampia után a nápolyi belváros a máltai szeretetszolgálat központjának tűnik rózsaszín ködben vattacukorral."

Nem is nagyon tennék hozzá többet. Viszont én már voltam olyan bátor, hogy vittem magammal fényképezőgépet, amit még használtam is! Így helyettem inkább beszéljenek a képek:

Isten hozott

"Scampia vitorlái"

Kötelező szeméthalmok

Kötelező graffiti

Csendélet robogóval 1.

Csendélet robogóval 2.

Hanyatt feküdt a házfal

Kukucskáló favela

"Mindig a szívünkben élnek"

Célba veszünk egyet

Kutusz mutatja az utat befelé

Szégyellős a szentem

Tartószerkezet

Rohad picit

A kilátás legalább szép

Kiskutyával is barátkoztunk a végén

Ott figyel a Vezúvio

December 9. (péntek)

Ma úgy ébredtem, hogy beteg leszek. 

Délelőtt azért bementem a nyelviskolába megnézni az eredményemet a keddi vizsgáról. Nem lett rossz! Mármint a 94 %-ot nem tartom olyan rossznak. (Sajnos el kellett vele dicsekednem).

Azóta agónia van viszont. Iszom egy coldrexet és megyek alukálni.

*Megjegyzés: A camorra a nápolyi maffia. Nem összetévesztendő a Cosa Nostra nevű maffia szervezettel, ami Szicíliából indult ki és az Egyesült Államokban aktív igazán.

November 28. - December 3.

November 28. (hétfő)

Minden hétfő reggel elhatározom, hogy teszek valamit az életemmel. Ma is így volt ez. Már reggel 8-kor kukorékoltam. Illetve az ébresztőm kukorékolt szorgalmasan a lakótársam legnagyobb örömére - amúgy azt hiszem ennél a lánynál unalmasabb embert nem hordott még hátán a Föld, mosolyogni is csak egyszer-kétszer láttam, az is inkább ideges vigyor volt. Mondjuk néha szeret beszólogatni ami kis fűszert visz a kapcsolatunkban. Szóval gyorsan kinyomtam, hogy most ne legyen morcos...

A délelőtt azzal telt, hogy gyönyörű színes könyvjelzőkkel díszítettem fel a jegyzeteimet és közben azon gondolkodtam, hogy "Baz, ez sok" és "Ez lehetetlen". Amúgy azért vagyok ilyen szorgos mert jövő hét keddre vizsga van kilátásban és azon voltam, hogy meg kell lovagolnom a hétfő reggeli lelkesedést.

Délután mentem olaszra a világ végére. A legizgalmasabb dolog ami itt történt, hogy régi / új igeidőt tanultunk: a történelmi múltat (passato remoto az igazán vájatfülű olvasóknak). Na jó, ezt az eseményt megszavazhatjuk a hét legizgalmasabb élményének.
Amúgy azért régi mert drága jó Száraz Kóró néni is tanította ezt nekünk anno a hősidőkben - zért nem használok most itt durvább kifejezéseket kedvenc volt olasz tanárom jellemzésére, mert polgári neveltetésem egyik alapköve tanáraim tisztelete.
És azért új, mert ezt az igealakot nem lehet elégszer megtanulni az életben, annyira elbaltázott szerkezet.

Este végre megérkeztek brazil, mexikói és spanyol lakótársaim Münchenből, aminek nagyon örültem, mert velük együtt végre visszaköltözött az élet a lakásba. Amúgy tengerentúli barátaimnak azaz elmélete, hogy amíg Európában vannak a lehető legtöbb nagyvárost meglátogatják ami csak telik tőlük. Ennek okán egy hónappal ezelőtt Rómában, két héttel ezelőtt Párizsban, most meg Münchenben voltak. A tervek szerint még Karácsony előtt Londont is meglátogatják és azzal is fenyegetnek, hogy márciusban Budapestre jönnek. Azért van itt mit a tejbe aprítani.

November 29. (kedd)

Na, a kedd iszonyat félelmetes volt. Megérkezett 2 havi rezsi számla, ami enyhén sokkolta a ház lakóit. Lengyel lakótársaim rögtön megszorító intézkedéseket javasoltak, miszerint naponta csak egy óra tévénézés jár és mindenki max. 10 percet zuhanyozhat. Nem kell mondanom, hogy milyen általános felháborodás követte az ötletet. Mondjuk pont ők azok akik rendszeresen bekapcsolva felejtik a gázt mikor teát főznek és mikor már az összes víz elforrt, az egész műveletet kezdik elölről...
Amúgy szerintem egyáltalán nem volt irreális az összeg amit ki kell fizetnünk a közműveknek, de a rezsit mindig kötelességszerűen sokallni kell. Mondjuk a lakbért is most kellett kipengetni és mindez amellett, hogy a még nem utalták át az ösztöndíjam maradék 40%-át, rosszul érintett kicsit.

Az az egy esemény dobta fel a napomat, hogy végre megint láttam magyar turistákat! Igazi térképes, fényképezőgépes, fekete fila táskás magyarokat. Gyönyörű volt. Kár, hogy nem tudtam őket megörökíteni nektek, mert gyorsan eliszkoltak még a paparazzi fotó előtt.

Este Napoli - Juventus meccs volt. A juventus rajongók nálunk gyűltek össze, az ellentábor meg egyenesen a stadionba ment szurkolni. Az itthoniak kellőképpen becsicsókáztak a nagy esemény alkalmából, hát még a hazatérők! Enyhén ittasan és bepippantva tértek vissza, én meg mint valami mamóka, gubbasztottam a vackomon, takaróba bugyolálva, annyira izgultam, hogy mi lesz az eredmény. Azért kötelességből megeresztettem egy "Forza Napolit", hogy örüljenek.

November 30. (szerda)

A délutáni laboromon értek első tanulmányi sikereim Olaszországban! Mondjuk a feladatok nevetségesen egyszerűek voltak, de az olasz diákok nagy részének még egy egyszerű pipettázás is komoly nehézségeket okozott. Mindegy, így legalább lehetőségem nyílt kibontakozni kicsit, aminek meg is lett a gyümölcse: megdicsértek, hogy "gyönyörűen" dolgozom laborban és azóta a tanár "Kis drágámnak"-nak hív. (Nem, nem vagyok stréber, köszönöm a kérdést.) Igazából titkon abban reménykedem, hogy a vizsgán is valami szép gömbölyű jegyet adnak a kis drágának. Meglátjuk kitart-e még odáig a varázsom. Amúgy meg kell, hogy valljam, nagyon büszke voltam kis hazánkra ami a gyakorlati-elméleti oktatás arányát illeti, mert ebben például olasz testvéreink messze alulmaradnak. Azért ez sajnálatos, mert szinte csak a gyakorlatok miatt érdemes igazán biológusnak lenni.

A nap dicséreteként este csináltunk a pajtikkal egy könnyű carbonárát, aminek titkos receptjét immáron én is magamévá tettem. Ez a negyedik fajta étel amit itt tanultam és azt hiszem meg is tudnám csinálni én, magam is. Ez nem sokára kis is derül a gyakorlatban, mert 5 biztosra megtanult recept után, egy általam készített vacsorával kell levizsgáznom, ami után a lakás hivatalos kuktái közé léphetek elő. Szakácsi státusról még csak nem is álmodhatok, de azért ez is jobb mint a semmi.

December 1. (csütörtök)

A csütörtököt ugorjuk, semmi említésre méltó újdonság nem történt.

December 2. (péntek)

Mikor délután hazaértem, két számomra ismeretlen lányt találtam a konyhában. Pár másodpercig néztünk egymásra, aztán csak megtörtem a csendet egy bemutatkozással, meg valami olyasmit is hozzátettem, hogy mellesleg én itt lakom és ha nem vagyok indiszkrét ők mégis mi a túrót keresnek itt? Választ tőlük nem kaptam, de a zavart helyzetet Ester lakótársam oldotta fel hirtelen közbelépésével. Kiderült, hogy a lányok az ő barátnői és itt fognak lakni nálunk egy pár napig - akkor ugrott be, hogy mondott valami ilyesmit a hét elején, de hát ki emlékszik már arra. Hál' istennek mogorva bemutatkozóm sem fertőzte meg kapcsolatunkat, mivel nem beszélik az olasz nyelvet. És sajnos más nyelvet sem. Végül is nem hozzám jöttek.

December 3. (szombat)

Ma reggel bérlőnk szúrópróbaszerű látogatást tartott, ami azért volt vicces, mert érkezésekor szinte mindenki aludt még, a lakás pedig  bokáig állt a ganéjban (mert azért szerveződött egy kis mulatság a spanyol lányok érkezésének örömére). Amúgy megértő volt a néni, de ha nem 10-szer, akkor egyszer sem mondta el, hogy a legfontosabb, hogy fenntartsunk egy minimális tisztaságot és mindig rakjunk rendet magunk után. (Hevesen bólogattunk persze). Amúgy tök klassz új cuccokat is hozott nekünk: porszívót, kis elektromos hősugárzót meg egyéb nyalánkságokat.

A nap további részében még idáig nem történt semmi, de estére újabb vendég várható: lengyel lakótársaimnak   egy kis barátja érkezik hozzánk, akiről idáig annyit tudtam meg, hogy 19 éves és "félénk". Még egy félénk lengyel, édesistenem...

November 13.-27. - Nápoly-Róma e vice versa

Most, hogy Toxicy feltöltöltötte szépen a képeket, én is úgy érzem, hogy végre ki kell lépnem a hallgatás ködéből, hogy írjak pár sort a római mókázásról és az előtte levő pár nap és az utána következő hét eseményeiről.

Illetve ezúton jelentem be, hogy a "Vaníliás Nápolyi" első évadának utolsó része következik. Két jelentős esemény miatt zárom le az első 9 bejegyzést:

1. Az egyik ok, a már említett római vakáció lenne. Ez a kint töltött időm kb. félidejében következett be, és testi-lelki megújulást hozott az életembe. 
2. A másik, hogy épp a napokban vettem meg a repülőjegyem haza! Szóval december 20-áig mindenki elkezdheti kihúzogatni a napokat a naptárjában, mert most már szinte biztos, hogy hazajutok egyszer! Ám nem végérvényesen. 

Ami a formai újításokat illeti: 
Úgy tűnik innentől kezdve végérvényesen átállok a naplószerű bejegyzésekre. Ez azt jelenti, hogy gyakoribb, ám rövidebb leírások várhatók, napokra felosztva. Azért döntöttem így, mert cirka 3 héttel a félév vége előtt minden nappal egyre kevesebb időm lesz a nagyobb lélegzetű fogalmazványokra. (Ezen kívül remélem ezzel a trükkel kikerülök abból a facebook cellából amibe az elmúlt pár hétben kerültem bele és ami igazából az időm nagy részét elveszi). Mi bejelenteni valóm van még... Ja örömmel tudatom mindenkivel, hogy immáron saját fényképezőgéppel is rendelkezem az otthonról érkezett felmentő csomagnak köszönhetően. Így most - mindenki legnagyobb örömére ugye - el foglak halmozni benneteketa jobbnál jobb fényképekkel különböző méretű és izeístésű pizzákról, koszos sikátorokról, száradó ruhákról és egyéb érdekességekről.

Na vágjunk is bele.

November 13-17.


Mi is történt a múlt hét első felében? Hmmm... Bevallom, én a hét közepétől kezdve kimondhatatlan lázban égtem, emiatt kicsit összefolynak a Róma előtt eltelt napok. Amellett, hogy az elkövetkező vakáció gyönyöreire gondoltam meg-megállva, valamennyire a tanulmányaimra is igyekeztem energiát fordítani (szerdától kezdve ez már úgyis lehetetlen volt). 


Egyetlen izgalmasabb esemény történt, amiről érdemes említést tenni, mégpedig arról az igen jól sikerült brazil szülinapról ami hétfőn került megrendezésre szerény hajlékunkban. Drága Guillherme lakótársamnak volt a szülnapja, és az kell mondjam ő a legéletképesebb fiú akivel valaha találkoztam. Összejött messze a legszebb spanyol lánnyal a társaságban, aki a többi spanyol barátnőjével karöltve olyan terülj-terülj asztalkámat varázsolt aznap estére, hogy még 3 napig azt ettük, öten. Ezenkívül a fiúk csináltak vodkás ananászkoktélt (természetesen friss ananászból) és az este megkoronázásaként 22x elfenekeltük az ünnepeltet (ez valami brazil szokás, hogy ahányadik évét töltötte be a szerencsétlen, annyiszor veri rajta ludas matyi vissza). A hajnalig tartó mulatság után nekem másnap iskolába kellett mennem. Ne részletezzük...


November 17 (este) - 20.


Nem is tudom mit mondhatnék, ami tényleg mindenkit érdekel. Meg nem is akarok belemerülni a rimi-romi részletekbe. Tulajdonképpen azért vagyok itt - persze részben, hogy a saját kedvemre tegyek, meg valamilyen módon dokumentáljam a kalandjaimat -, hogy mindenkinek kedvet csináljak ahhoz, hogy ne habozzon, hanem mindenképp menjen külföldre - lehetőleg Nápolyba - szerencsét próbálni. Amúgy meg ki nem szarja le, hogy mi van velem meg a magánéletemmel?


Azért egy szóval : Frenetikus volt !!
Örültünk egymásnak minden módon amit el tudtok képzelni.


Ami Rómát illeti... Jójó, tényleg gyönyörű, de nekem akkor is Nápoly a kedvenc olasz városom. Ez ellen nincs mit tenni. Mondjuk hozzátenném, hogy visszatérésemet követő napon békésen sétálgattam az utcán, mikor valakinek kedve támadt kicsullantani az ablakán és, mit ad Isten, pont engem talált el. Akkor és ott egy pillanatra kiábrándultam kedvenc városomból, de utána hamar megbocsátottam, mint egy rossz gyereknek szokás. Lehet, hogy valami beteg vonzalom köt minket össze a várossal, hogy ennyire elfogult vagyok.


Szóval Róma nem ilyen. Nápoly szűk utcácskái után hatalmas újdonság volt Róma hatalmas terei és sugárútjai... De hát ki nem járt még az Örök Városban? Mindenesetre jórészt az összes romot és nevezetességet megnéztük, ahogy az jó turistákhoz illik. Csak a Vatikánba nem jutottunk be! Most komolyan ki gondolta volna, hogy vasárnaponként a Pápai Állam zárva van? Hát mikor mennek itt áhítatoskodni az emberek?? Azért stílusosan elszívtunk egy szál cigarettát a Vatikán lépcsőjén és jót mulattunk a többi lelkes utazón, akiket azon a szép, napsütéses vasárnap délelőttön odavetett a jószerencse. 

Kétségbeesett turistacsoport a nyitva tartást jelző tábla előtt

Zárt kapuk

Ilyen szomorú még talán sose volt

Amúgy ha valakit egyszer Rómába fúj a szél, jelentem, hogy minden hónap utolsó vasárnapján, nem hogy nyitva tart  hanem ráadásul ingyen látogatható a Vatikán. (Feltéve ha valakinek van ideje és ereje az ország körül kígyózó sort végig állni).


A továbbiakban még bemutatok pár fotót, ami a fb-on található album 50 + 5-ös  álomkeretébe valamiért nem fért bele:

Giccses felhőcske a Colosseum előtt 

Eltévedt légiósok

Forum Romanum

Pantheon - bizony ezt is láttuk!

Luk

A Trevi kútnál is jártunk

örül, hogy itt lehet

Na melyik téren is vagyunk most, Flóra?

Hoppá! Egy popós kép

Utolsó nap az állomás előtt

Csendélet hulladékkal

 November 20. (este) - 25.


Az elválás után újabb honvágy hullám tört rám. Bevallom hazatértem volna egy picit Róma után, de végül csak felszálltam a Nápoly felé tartó vonatra. Aranyos kis pajtásaim tárt karokkal vártak az állomáson és lefekvésig szóval tartottak, hogy ne szomorkodjak annyira...


Azóta megint eltelt egy hét és folytatódott a hétköznapok megszokott menetrendje. Annyi újítással talán, hogy újabban az érdeklődésem a camorrával kapcsolatos témák felé fordult. Ezen felindulásból vettem is magamnak egy könyvet, hogy kiokosodjak kicsit a tárgyban (meg letöltöttem A Keresztapa mind három részét, csak hogy életvitelszerűen ráálljak a dologra).


Azért is lettem lelkes kicsit, mert már régóta lázban tartott, hogy mi ez a megfoghatatlan feszültség ami a város egyes részeit belengi, vagy miért van az, hogy itt este tényleg senki sincs az utcán. Igazából idáig nem hallottam, hogy a napokban vér folyt volna, de így is izgi. A másik dolog, amit én magam is, rövid ittlétem alatt megtapasztaltam, hogy ha gyorsan és zökkenőmentesen akarsz megoldani valamit, akkor nem a közintézmények valamelyikébe kell elmenned, hanem Cinót / Ninót / Franceskót kell felkeresni, akitől meg lehet szerezni a szükséges papírokat. Így volt ez velem amikor gyorsan kellett feladnom egy levelet vagy bankszámlát kellett nyitnom, de még a lakhelyem megszerzésénél is. A Nemzetközi Irodában rögtön valamelyik haver telefonszámát adták meg és másnapra minden megoldódott... Szóval furcsa az egész.


November 26. - 27. - a hétvége


Tegnap elmentünk a rosszcsontokkal Caserta nevű kisvárosba, ahol a volt Bourbon nápolyi királynak található egy visszafogott - a versailles-i kastély mintájára készült - vityillója. Csak a parkot sikerült cirka 5 óra alatt bejárnunk, ami közben olyan izgalmak történtek, mint hogy az egyik francia srác beejtette a telefonját egy halastóba, ezenkívül pedig a kertészek vasvillával kergettek meg minket mert átmásztunk az egyik kapun illegálisan (najó, a vasvilla túlzás, de tényleg megkergettek minket).


Íme pár kép a tegnapi napról:

még vidáman

Asszony a dzsindzsásban

Az bizony beesett

"És amikor így fogtam a tehén tőgyét..."

"A végén nézz vissza a vadkan fejénél"

Kötelező csoportkép

Amúgy 20 fok volt és napsütés. Otthon milyen az idő?