Január 20. - 29. - Jajj, de sok a dolog

Eltelt egy kis idő megint az utolsó bejegyzés óta... Pedig történtek események - ha nem is oly nagyok - az elmúlt 10 napban. Lassan közeledünk a kaland végéhez. A mindenapi mókákat pénzügyek, papírok, vizsgák és egyéb nehézségek keserítik meg. Elmondok mindent töviről hegyire, csak győzzétek elolvasni. Kis ízelítő a mai rész tartalmából (hogy én is átlássam):

• Fellini szülinap  
• Látogatás San Elmo kastélyában
• Első vizsgaélmények és idegbetegség
• A Rém (vagyis a Bérbeadónk) látogatása
• Egy kis mulatság és utcai erőszak
• Házi teendők

No, vágjunk is bele, hogy tiszta legyen a kép.

Január 20. (Péntek)

Nem sok izgalmas eseményt tudok felsorolni. Reggel 10-től este 6-ig a könyvtárban szürkültem bele a székbe.  Hozzá kell tennem, hogy a könyvtáros nénivel immáron szinte barátnői viszonyba emelkedtünk. Kérdezgetett az otthoni életemről, terveimről, és én mesélgettem is neki jól nevelten, mire ő olyan magánéleti jellegű titkokat árult el nekem, hogy még én jöttem kicsit zavarba. Nem tudom mivel érdemeltem ki ennyire a bizalmát, de erős a gyanúm, hogy amiatt, mert külföldi vagyok. De mindig kapok tőle kávét amikor épp az unalmi holtpontra kerülök (valami különleges érzékszerve van a néninek, hogy erre mindig ráérez), meg megengedi, hogy odaüljek mellé, a hősugi közelébe. Szóval ő aranyos nagyon. 

Azt is megfigyeltem, hogy az első benyomás ellenére, nem ő az egyetlen alkalmazott az egyetemi könyvtárban. Volt szerencsém az irodában is járni, ahol további 20-25 ember "dolgozik". Azért tettem idézőjelbe a szót, mert hihetetlen, hogy ez a 20-25 ember konkrétan semmit nem csinál egész nap. Amikor én bent jártam épp nagy kártyaparty vette kezdetét, mások a gépükön játszottak, vagy csevegtek a sarokban. És ez a későbbi - különböző időpontokban történt - látogatásokkor sem volt másként. Én is könyvtári alkalmazott szeretnék lenni!!

Este derült ki, hogy aznap van Federico Fellini születésének 92. évfordulója. Ez tettre sarkallta kis közösségünket és aznap este testületileg megnéztük az Amarcordot, hogy így rójuk le tiszteletünket a nagy rendező előtt. Bevallom, én ezelőtt még nem láttam és nekem senki nem mondta, hogy ez ilyen kis "huncut" film. Amúgy szerintem jó nagyon, tudom ajánlani az európai filmspecialitások kedvelőinek.

Január 21. (Szombat)

Délelőtt ismét a könyvtárban tengődtem szorgos diák módjára, majd ebédre csináltam magamnak zöldséges tengeri herkentyűs rizottót (elég durva élmény volt, kár, hogy a tintahalacskák benne az átlagosnál is gumiszerűbbek lettek, de ugye kicsire nem adunk).

Délutánra sikerült végre beiktatni egy kis városnéző programot. Már régóta terveztem, hogy felnézek a közeli dombon található Szent Elmo várába, ahonnan állítólag egészen kivételes kilátás nyílik a városra. Sikerült elcsábítanom Andrást és Vincenzót is a kirándulásra, pedig ők ha nem ötödjére, akkor egyszer sem jártak még fent. Szóval ők kicsit fásultan kullogtak mellettem, de utólag azt mondták, hogy amilyen kis lelkes voltam, azért igazán megérte kivinni sétálni engem egy kicsit. Képek készültek, és a facebook profilomon meg is tekinthetők a válgatott városnézős albumban. Pár képet azért feltöltök ide is, a szín kedvéért.

Szent Elmo vára

Dart Vader 

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én bevallom nem igazán tudom, hogy Elmo miért lett szent, meg miért van neki vára Nápolyban, viszont róla mindig az ő panaceája jut eszembe, amiről még Kurt bácsi írt a Mesterlövészben:

"Apám Otto Waltz volt; az ő kukucskálónyílása 1892-ben nyílt ki,

s vele többek között azt közölték, hogy ő az örököse a leginkább

csak „Szent Elmo panaceája” néven ismert csodagyógyszer révén

szerzett vagyonnak. A csodaszer szegfűszeggel és szárcsagyökér -

rel ízesített, lilára festett etilalkohol volt, egy kupica ópiummal és

kokainnal. Ahogy tréfásan mondják: tökéletesen ártalmatlan, ki -

véve használat esetén."

Január 22. (vasárnap)

Szokásos vasárnapi nap, mikor sokat kell aludni, beszélni kell az otthoniakkal, ki kell teregetni a ruhát és fel kell mosni a konyhát. Délután el tudtam menni futni, ami jól esett a kis testemnek.

Január 23. - 24. - 25. (hétfő, kedd, szerda)

Kedden akartam nektek írni, és a jegyzetfüzetemben megtaláltam a bejegyzés egy csonka, megtépett változatát, ami még a Sejt és Szövettan előadáson körmöltem le sebtiben, és bár úgy érzem már lejárt kicsit a szavatossága, de mint amolyan kuriózumot, gondoltam felhasználom ehhez a mai beszámolóhoz:

" Muszáj írnom. Muszáj, muszáj, muszáj.
Egész nap pörgök mint egy bolond és nem tudok magammal mit kezdeni. Le kéne nyomnom a torkomon végre, hogy holnapután vizsga, és az nem megy, hogy előtte két nappal elvesztem minden lelkierőmet, hogy tanulásra bírjam magam.

Szóval úgy döntöttem, hogy ma este inkább írok nektek, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni, meg nem akarásnak nyögés a vége, és én már egyenesen nyöszörgöm. "

A bejegyzés hangvételéből jól tükröződik a kicsit labilis lelkiállapot, aminek persze közvetlen környezetem itta meg a levét. Szegény barátom nyakának ugrottam neki, hogy nem foglalkozik velem eleget, akinek amúgy épp aznap volt a záróvizsgája és a diplomavédése. Shame on me. 

Január 26. (csütörtök)

Délután túl lettem rajta! És nem is akárhogy: max pontos, excellent work! Nem, nem vagyok stréber, túl jókat kérdezett a tanár, én nem tehetek róla... Mikor Toxinak megírtam a jó hírt, meg, hogy szerinte ide merjem-e írni, ez volt a válasz:
"akkor írd meg azt is h nagyipari szenvelgésbe kezdtél a vizsgád miatt, és még toxikát is leszidtad és mindezt azért h egy akkora 5öst kapjál a vizsgádra h kilógjon az indexedből".
Jó, lehet kicsit túlpörögtem a dolgot.

Amúgy a tapasztalatok a következők:

A vizsgára feljelentkezett hallgatók fele se jött el, de így is voltunk 40-en. Ennek a felét még azelőtt hazaküldték mielőtt bármi történt volna, hogy jöjjenek vissza hétfő reggel, mert nincs elég vizsgáztató tanár (Engem is el akartak küldeni, de én nem hagytam magam). Viszont így végtelenül sokat kellett várnom a hideg folyosón, hogy végre sorra kerüljek. A Tanár néni nagyon kedves volt, 3 kérdést tett fel különböző témákban, de egyáltalán nem volt para és mikor a végén kérte az adataimat, meg megköszönte szépen, én visszakérdeztem, hogy "Akkor most átmentem?" "Miazhogy, nagy voltál." Jupíí! 

Ja, amúgy nem is mondtam, Járványtan vizsga volt ez, bizony.

Január 27. (Péntek)

Derűre borúként jelent meg péntek délelőtt a bérlőnk, hogy az utolsó havi elszámolásról, rezsi számlákról és egyéb vidám témákról essen szó. Meg kell hagyni az olaszok nagyon kedvesek, nagyon aranyosak addig a pontig amíg pénzről nem esik szó. Viszont akkor ott vernek át ahol tudnak. Most az a legújabb, hogy a távozásunk után fel kell fogadniuk egy takarítónőt, aminek az ára fejenként 80 euró. Gyerekek, ha nem könyvtáros, akkor takarítónő leszek Nápolyban! Itt 3 szoba és 2 fürdőszoba kitakarításáért be lehet zsebelni akár 400 eurót is. Tuti biznisz. Persze arra nincs mód, hogy mondjuk öten fiatalok összeállunk és egy délután alatt kipuceváljuk a lakást. De persze ez csak az egyik dolog, egyéb előre nem várt plusz költségekkel bombázott minket a nő, ami akkor kicsit sokkoló volt, de ezzel most nem is untatnám a nagyérdeműt. Otthon sem kolbászból van a kerítés.

Este elmentem bulizni kicsit, le a térre meg házibuliba. Szükséges is volt ez, részben, hogy eltemessem az első vizsga fáradalmait, meg hogy találkozzam rég nem látott pajtásokkal, akiket 2011-ben láttam utoljára. 

Kellemes házibuli hangulat volt, különböző nációkhoz tartozó fiatalokkal, nagy mennyiségű kajcsival és itókával. 

A kiadós vacsora közben merült fel egy érdekes téma, éspedig az, hogy egy lány jól tudjon főzni, az van olyan fontos, mint a közös szexuális együttlétek. Ez az egyértelműen hímsovi, "a nőnek a konyhában a helye" hozzáállás engem mérhetetlenül felháborított és nem azért, mert jómagam nem vagyok egy kifejezett konyhatündér. Viszont ami még meglepőbb volt, hogy a méltatlankodásommal egyedül maradtam a társaságban, még a lányok körében is!  Ehhez, hozzá lehet szólni, én már nem kívánok többet mondani a dologgal kapcsolatban.

Az este vége is érdekes volt.

A buli után megyek haza két lengyel pajtival az éjszakában amikor váratlan dolog történt: Menetelünk békésen, beszélgetve, mikor a hátunk mögül érkezik egy robogó, két fiatal lánnyal a fedélzetén. Hirtelen lelassít mellettünk. Én odanézek érdeklődve, mire az egyik kiscsaj visszakézből akkor pofont adott, hogy a könnyem kicsordult bele. Majd sivalkodva tovább hajtottak. 

Szerintem is jó hecc volt. 

Azért néha olyan fura hely ez a Nápoly.

Január 28. - 29 (szombat, vasárnap)

Ezen a hétvégén nem igazán történt semmi izgalmas, amit érdemes lenne megosztani veletek. Olyan pihengetős, blogírós, tanulgatós napok ezek mindenki részéről. Ezért itt be is fejezem mára. Legyetek jók.

Január 16. - 19. - Nápolyi menedék

Sziasztok!

Ismét Sin City-ből jelentkezem. Az idő jelenleg tiszta és napsütéses, ám kicsit hűvös (este lemegy akár +1-2 C°-ra is). Változás nem észlelhető; szemétállapot normális szinten van, bár az első naphoz képest enyhe növekedést tapasztaltam. Még fellelhetők Szilveszterről maradt kiégett kukák és  petárdahalmok a város különböző pontjain. Szokott lakótársak megvannak, szokott kávéházak, pizzériák, olcsó élelmiszerboltok megvannak. Az egyetem is áll. És még a Vezúv sem tört ki.

Január 16. (hétfő) - Búcsú

Bár hétfőn este már a nápolyi ágyikómban aludtam, azért a nap nagy részét még a pesti forgatagban töltöttem. Egyetemen voltam indexet leadni, pacsiztam a témavezetőmmel, pajtultam a pajtikkal - akik vizsgára igyekeztek, és őszintén fel voltak háborodva, hogy az elutazásom napján még van képem az egyetemen rontani a levegőt. Majd sok szeretettel elküldtek melegebb éghajlatra. Toxival is össze tudtunk még futni aznap - az események furcsa összjátéka folytán -, majd ő is utamra engedett.

Őszintén meglepett, hogy az utazás különösebb komplikációk nélkül, olajozottan zajlott le. Pedig már számítottam a nyilvános megalázásra a fél kilós kézipoggyász túlsúly miatt, vagy legalább a testnyílásaimat átkutathatták volna ékszer, drog vagy bomba után kutatva (nem dobálóznék itt a légitársaság nevekkel, de aki csak egyszer is utazott velük, már annak is nyilvánvaló kikről van szó).

A nápolyi repülőtérről hazabuszoztam szépen, majd felküzdöttem a bőröndömet az 5. emeleti lakásunkba, mivel a ház fiai épp focizni voltak. (Itt tényleg semmi sem változott). A lányok legalább vacsival fogadtak. Aztán szundi.

Január 17. - 18. - 19. (kedd - szerda - csütörtök)

Azt vettem észre magamon, hogy mióta visszatértem, merészebben mozgok a városban. Például többet beszélgetek idegen nénikkel és bácsikkal, akik szintén nyitottnak tűnnek irányomban.  Kedden például bementem a könyvtárba, mert ott például még sosem jártam azelőtt (meg ugye vizsgaidőszak van vagy mi). Meglepő módon itt nem úgy megy könyvtárazás, hogy becsődülnek a népek, aztán szétpakolnak mindent kedvükre. De nem ám. Itt klasszikus könyvtáros néni van; öreg mint az országút és kantáros, 20 dioptriás szemüvegben és kötött, bolyhos kardigánban tornászik fel-le a könyvespolcok létráin. Ha öreganyámnak szólítod, minden kívánságodat teljesíti.

Szóval úgy megy itt a könyvtárhasználat, hogy bemész a kívánt könyv címével, írójával és jobb esetben a kiadás dátumával, majd a néni a levéltárnyi mennyiségű katalógusból kikeresi a kívánt opuszt, végül - ha megvan - felkutatja, majd a kezedbe nyomja azt. Ha nagyon kedves kislány/kisfiú vagy, akkor veszi a fáradtságot és további könyveket tornyoz köréd a témában. Tehát a könyvtár jó dolog. Kár, hogy hideg van ott is.

A hidegről jut eszembe, a minap a szobatársam szarrágási okokból éjszakára kikapcsolta a hűsugit a szobánkban, így hajnalban arra ébredtem, hogy látszik a leheletem a hálóban. Ha megint elkapok egy mandulagyulladást emiatt a frizsider miatt, én komolyan megerőszakolom.

Szerdán a piacon is szóba elegyedtem az egyik bácsival, aki elmondta, hogy kell friarellit készíteni nápolyi módra. Ez egy tipikus Campania tartománybeli zöldség, amelynek íze kicsit a brokkoli és a spenót közé tehető. A környéken olívaolajon és fokhagymán párolják és köretként fogyasztják, de láttam én már itt pizzán is nem egyszer.

Valahogy így néz ki nyersen

 Pont ma dolgoztam fel az anyagot vacsorára. Tálalásra készen kb. így fest:

Ínycsiklandó, nem? De nagyon EGÉSZSÉGES!

Ma voltam az erdőben futni, ahova első ízben busszal jutottam el és ahol új néni barátra tettem szert. Szép volt az erdő, azt is el kell mondjam.

Mit írhatnék még... Na jó, legyen akkor mára ennyi belőlem.

December 10.-18. - Életjel

Jelentem nem tűntem el. Újfent nálam nagyobb hatalmak gátoltak abban, hogy írjak nektek.

A legutóbbi bejegyzésem legvégén említettem, hogy tartok tőle, hogy beteg leszek. Hát ezt jól megéreztem. A betegség két hullámban tört rám:

Előző hétvégén sima megfázásos tüneteim voltak fejfájással, orrdugulással, torokfájással. A hétvégét a lakásban töltöttem mézes teát kortyolgatva, aztán hétfőn - igaz nem jöttem ki teljesen a dologból - de már úgy éreztem másnap már mindenre képes leszek. Nagyon könnyelmű voltam, de legalább volt 3 szép napom a héten - amelyekről érdemes is írni -, aztán durván visszaestem. Az eredmény csütörtök estére meg is érkezett tüszős mandulagyulladás formájában. Megijedtem picit, mert olyan rosszul voltam, hogy komolyan attól féltem, hogy nem fogok tudni hazamenni ilyen állapotban. Volt két igen nehéz éjszakám, de jelentem, már jól vagyok és - ha minden jól megy - holnap haza is térek kis hazámba. És ez nagy öröm! Nem  mondom, nem lehet okom panaszra, megtesznek értem mindent a pajtik amit lehet, de azért hiányzik az otthoni törődés, a mama főztje és a kényelmes franciaágyam...

Na, de elég ebből! Szeretném megosztani veletek a kedd-szerda-csütörtök vidám eseményeit illetve még a pénteki, nápolyi kórházban tett bizarr látogatásomról is érdemes említést tenni. Na, de ne rohanjunk ennyire előre. A mese keddtől azaz december 13-ától folytatódik:

December 13. (kedd)

Mint mondottam volt a 3 napos otthon ücsörgés után, úgy éreztem enyém a világ. Ennek jegyében pörögtem végig az egész délelőttöt: például voltam boltban, hogy felkészüljek a délután egykor esedékes vizsgámra: ugyanis ekkor kellett számot adnom a 3 hónap alatt itt megszerzett főzőtudásomról. Az 5 vizsgatétel közül a lakás két első számú szakácsa - Guilherme (a brazil) és Ester (a spanyol) - választotta ki az aznapi menüt, amit nekem ügyesen, jegyzetek nélkül kellett abszolválnom aznap ebédre. Egyetlen kikötés volt: legyen ehető a végeredmény. Plusz pontok jártak az esztétikai kivitelezésért, az eltalált sózásért stb. A tétel: tonhalas tojáslepény választott körettel. Tekintve, hogy ez a kaja egy tömény fehérje és koleszterin bomba, paradicsom salátával körítettem (aminek elkészítését még otthon szedtem magamra).  Végül a "független" vizsgálóbizottság értékelése: Sikeresen megfelelt (plusz pontokat kaptam a szép kivitelezésért, a lepény sikeres megfordításáért és a kreatív köretért). Immáron hivatalos házi kukta vagyok.

Délután mentem egyetemre szépen, szorgosan. Tekintve, hogy ez az utolsó iskolai hét az évben, el kellett kezdenem komolyan ráfeküdni a kapcsolatépítésre, ha azt akarom, hogy a vizsgáim is sikeresen meglegyenek. Óra előtt jópofáskodtam kicsit az olasz lánykákkal, és diplomatikusan utaltam rá, hogy szívesen fogadok jegyzetfelajánlásokat is a részükről. Vették lapot és biztosítottak róla, hogy nincs okom aggodalomra. Meg mindig mondják, hogy milyen aranyos, külföldi lány vagyok... Nem tudom, hogy mivel nyertem meg a szimpátiájukat, mivel otthon szerintem már rég idegzsábát kapott volna mindenki aki olyan külföldivel fut össze mint én: bevallom azért sokszor vissza-vissza kérdezek, ha nem értem amit mondanak - azért néha meggyűlik a bajom a hadarva előadott nápolyi dialektussal -, de itt mindig elmagyaráznak nekem mindent akár háromszor is.

December 14. (szerda)

Ma követtem el azt a súlyos hibát, hogy még félig betegen elmentem futni a tengerpartra. Dehát Isteni idő volt!  Az ég tiszta volt, csak igen erős szél fújt, ami  akkora hullámok csinált, hogy a vizet felcsapta az útra ahol a kocsik közlekedtek. Annyira elkapott a hév, hogy csaknem 20 km-t tettem meg oda-vissza a parton és akkor is csak azért fordultam vissza, mert már késő volt és menni kellett haza főzőcskézni. Szóval jó volt, de meg lett a böjtje ennek is.

Tekintve, hogy Magda és Paolo csütörtökön mennek fel Rómába - hogy aztán a hétvégére idehozzák az egész pereputtyukat - pénteken meg már megindul a népvándorlás haza az ünnepekre, úgy gondoltuk, hogy a testületi karácsonyozást ma este tartjuk közös főzőcskézéssel, étkezéssel és könnyed iszogatással.

Szervezési hibák miatt az este nem volt a legjobb (a lakásunk lett volna megrendezve, de aztán észbe kaptunk, hogy a szomszédoknak a bögyében vagyunk kicsit, így két emelettel lejjebbre költöztünk, ahol meg a mosatlan edény és üres üveg halmok miatt nem tudott kényelmesen elférni a népes társaság). Viszont a közös főzőcskézés Esterrel tényleg emlékezetes volt!

Alapszabály, hogy két dolog kell egy jó vacsora elkészítéséhez: zene és alkohol (ez utóbbi persze csak mértékkel). Egyikben sem szenvedtünk hiányt.

Vannak képek!

Ester, a főszakács

Biztos kézzel kavarja a gombás-tejszínes rizottót

Főzzünk szexisen!

Főleg kóstolásban vagyok igazán jó

Pózolj rizzsel

Inés és Ester tanítványukkal (azaz velem)

A másik lakásban is megy a készülődés - itt András, aki TUD főzni

Rossz gyerekek vacsi előtt édességet esznek

Be kedves!

Művészfotó az étel szemszögéből

A helyzet fokozódik

Boldog karit!

Vidám társalgás

És sütike a végén

December 15. (csütörtök)

Az év utolsó iskolában töltött napja. Semmi izgis nem történt, azon kívül, hogy minden jót, de legfőképp sikeres vizsgákat kívántak nekünk. Úgy legyen.

Este éreztem, hogy bajok lesznek itt torokfonton, így felhívtam az otthoni háziorvosomat egy gyors távdiagnózisra. Azt mondta, hogy másnap sürgősen menjek el orvoshoz ha jót akarok.

December 16 (péntek)

Úgy is lett. Azért megkértem Andrást, hogy jöjjön el velem a kórházba, mert egyedül valamiért nem mertem nekivágni az útnak. Hál' Istennek pont otthon is találtam a fiút és mondta, hogy természetesen elkísér. A helyszín megtalálása koránt se volt annyira egyszerű, mert a címen, amit még régebben kaptunk, kórház sajnos nem volt. Persze sikerült végül megtalálnunk egy egész kórház szerű épültet, de ott sem éreztük teljes bizonyossággal, hogy jó helyen járunk: A felszereltség és szervezettség hagyott némi kívánnivalót maga után, de hát Nápolyban vagyunk, kicsire meg amúgy sem adunk. Épp akkor hoztak be valakit átvérzett kötéssel, sietve, mikor odaértünk és a váróban is nyílt töréssel fekvő és eszméletlen embereket találtunk, amitől a kétségbeesésünk csak tovább nőtt. Egy arra járó nővérkét kérdeztünk meg, hogy esetleg, véletlenül valaki belenézne a számba? Más szóval: egy belgyógyászt keresünk. "Rossz helyen járnak, mert mi sürgősségi osztály vagyunk." (nane!) Aztán mondta, hogy azért várjunk itt egy pillanatig, megpróbál tenni valamit értünk. Pár perc múlva visszatért egy orvossal! (legalábbis volt fehér köpenye meg fonendoszkóp a nyakában). A bácsi megvizsgált, felírt egy lórúgás antibiotikumot és az utamra engedett. Bár van nemzetközi TB kártyám, tudtam, hogy azt problémás itt használni, így megkérdeztem:

"Köhm... És mennyivel tartozom?" - kérdezem én
"Ugyan, hagyja kisasszony, túl sok papírmunka lenne. Ingyen volt a vizsgálat."
"???"
"Jók vagyunk, ennyi az egész"

Jajó, ezen nem nyitok vitát. Idáig azt hittem, hogy szerencsém volt az emberekkel, de most már kezdem azt hinni, hogy itt tényleg mindenki jófej...

Este nagyon felszökött a lázam... (a következő bejegyzést töröltük)

December 18. (vasárnap)

Az első fáradtságos éjszaka után nagy javulást tapasztaltam, sokat pihengettem és megnéztem azt az öt South Park részt amit pont ilyen vészhelyzet esetére tartogattam magamnak. Anyunak is csak ma vallottam be, hogy milyen cudarul voltam az elmúlt pár napban. Persze kiakadt, hogy miért nem szóltam, de most mit tud velem kezdeni pár száz km-ről? Stresszelni meg nem akartam. Nem győztem meg a józan érvekkel, de hát így működnek az anyák.

Na jól van gyerekek, elszaladt az idő és lassan mennem kell csomagolni. Megyek haza !!!
Legközelebb januárban jelentkezem, addig is tartsatok meg jó emlékezetetekben.

Boldog karit és még boldogabb új évet mindenkinek!

Én maradok továbbra is : Flóra

December 4.-9. - Zord idők

Na, megint itt! A legutóbbi picit morcos bejegyzésem után, most kész vagyok arra, hogy kellemesebb hangvételben folytassam a történetet. Nem szabadkozom; a múltkoriban tényleg sok volt a káromkodás, de ez csak a migrénes fejfájásom hozta ki belőlem. Érkeztek is visszajelzések, hogy ejnye-bejnye, és annyira magamba szálltam, hogy módosítottam kicsit az irományon és kitöröltem/átírtam a csúnya részeket (pedig utálok belenyúlni utólag). Meg hát ki tudja, hátha egyszer Anyukát is ide fújja a szél. Mit gondolna a kicsi lányáról?

Meg a másik, hogy igazán sajnálom, hogy megint majd egy hét telt el az előző bejegyzés óta, de most tényleg csakis a lengyel pár az oka mindennek! Folyton veszekednek manapság, és a viták fő színtere természetesen a mi szobánk. Én átvonulok diszkréten a konyhába, ahol viszont egyéb zavaró tényezők miatt nem tudok az írásra koncentrálni... Igazából nagyon örülnék neki, ha végre szexelnének egy jót. Mindenkinek jobb lenne így: ők végre lemozognák a feszültséget és én is visszakapnám a szobámat. Igazán megtehetnék a közösség kedvéért.

Na, de akkor nézzük meg miből élünk:

December 4. (vasárnap) - spanyolok balra el, lengyelek jobbról be

Vasárnap elmentek Ester lakótársam spanyol barátnői. Bevallom, kicsit mégis csak sajnáltam ezt, mivel kellemes meglepetés ért velük kapcsolatban: egész aranyosak voltak. Elbeszélgettünk egymással a magunk módján: én olaszul magyaráztam nekik, ők meg spanyolul válaszoltak és fordítva. Közös erővel, csak megértettük egymást, ha lassan is. Amúgy meg olyan nyitottak és kedvesek voltak, hogy igazán megérte a fáradtságot a velük való társalgás. Az elbúcsúzásuk napján csináltak nekünk igazi valenciai paellát, amit jól meg is ettünk, majd könnyes búcsút vettünk egymástól.

Helyettük érkezett meg szombat este a lengyel fiúka, akit már említettem az előző írás végén. Tudjátok, a "félénk". Sajnos az ő társaságára kényszerülök mindig, amikor Paolo és Magda épp a szobában tépi egymást, és ez a szituáció önmagában is iszonyú frusztrációt okoz nekem, de így legalább alkalmam nyílt "megismerni" egy kicsit. Az a baj, hogy a "félénk" igen-igen enyhe kifejezés a jellemére; ha nem bökne ki alkalmasint egy-egy szót, én komolyan azt hinném, hogy néma szegény. Pedig tényleg nagyon próbáltam beszélgetni vele! De az igen-nem válaszoknál tovább ez eddig nem jutottunk. No meg ha első ránézésre még el is vonatkoztatunk a homlokára írt "rúgj belém" felirattól még mindig ott van a sarjadzó legénytoll a száj két sarkában és a fémkeretes szemüveg ráadásként. Az már csak hab volt a tortán amikor első reggel meglepett a barna, bőr, elöl zárt nagypapi papucsával, fehér zoknival. Én tényleg nem hiszem el, hogy a mai Mtv-n felcseperedett generációban még tényleg léteznek ilyen emberek...

December 5. (hétfő)

Egész nap ültem a vackomon és a keddi nyelvvizsgára készültem nagy erővel.

Ezzel nem is untatnálak most benneteket, helyette viszont bemutatnék két pizzériát amelyeket KÖTELEZŐ  meglátogatni, ha Dél-Olaszországban jár az ember.

Pizzeria da Michele 

Kifejezetten gasztroguruknak ajánlom figyelmébe. Összesen kétféle pizzájuk van: marinara (pizzatészta paradicsomszósszal, bazsalikommal és fokhagymával) és a klasszikus margherita. Azért van csak ez a kettő, mert itt azt vallják, hogy "a sokféle feltét elveszi a pizza lelkét, ami pedig a tésztában lakozik".

További tudnivalók: Minimum 1 órát kell sorban állni, hogy asztalt (na jó, inkább ülőhelyet) kapjunk és az étterem berendezésének színvonala is amúgy meghaladná az általános iskolai menza szintjét, ha a sörpadokat lecserélnék asztalokra és a ciánzöld csempéről is átváltanának inkább barátságos fehérre.

Na, de amúgy ha nem gyertyafényes vacsorára akarjuk vinni a kedvesünket, azért érdemes kipróbálni. Már csak azért is, mert az hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy itt lehet a világon a legfinomabb pizzát enni.

Sorbillo

Na, a Sorbillo már rendelkezik azokkal az értékekkel amit amúgy egy klasszikus - igaz, nem tradicionális - pizzériától elvárhatunk. Két éttermük található a városban, az egyik kicsit elegánsabb, a másik meg inkább otthonosan meghitt. Akik meg az előbb bemutatott Michele kínálatából hiányolták a husi feltétes pizzát, a Sorbillóban azért igyekeznek az ő kedvükre is tenni: ha jól tudom 25 pizzafajtából lehet választani, de lehet, hogy még kicsit többől.

December 6. (kedd)

Sajnos alig aludtam az éjjel, mert annyira vártam a Mikulás bácsit - meg a másnapi vizsgát. Emiatt történt, hogy picit megcsúsztam a reggeli felkeléssel és késve érkeztem a vizslára. Féltem nagyon, hogy nem enged be a tanár bácsi, de csak morcos volt kicsit. Sajnos nála - hiába igyekeztem annyira - mégsem sikerült a "Kis drágájá"-vá válnom. Nem tudom, hogy azért mert homó, vagy csak simán nem kedvelt meg. Viszont olyan szépen van kiszedve a szemöldöke, hogy nekem is legközelebb olyan lesz. Ez tuti.

Este - a nagy izgalmak után - csaptunk egy "kis" mulatságot itthon....

December 7. (szerda)

... és reggel üvöltözésre ébredtem. Négy feldühödött dél-olasz ordít a konyhában Paoloval - aki gondolom akkor már bánta, hogy ő ment először ajtót nyitni -, hogyha még egyszer éjfél után hangoskodunk hétköznap, szó nélkül kihívják a rendőrséget. Pao próbálta a helyzetet menteni, hogy vizsga volt tegnap, meg ráadásul foci meccs is, és annyira örültünk... Úgy tűnt, hogy a foci-érv kicsit megnyugtatta őket, de én azért a biztonság kedvéért csak akkor mertem kimenni a szobánkból mikor már távoztak. Amúgy ez volt az első alkalom, hogy beszólt a szomszédság, csak azt nem értem, ha idáig nem zavarta őket a hangoskodás, akkor miért pont aznap éjjel tette meg mégis a hatását és miért ilyen erővel? Na mindegy, megbeszéltük, hogy nem keressük a bajt: megyünk majd máshova hőzöngeni.

A nap további részében hivatalos ügyeket intéztem: posta, bank, könyvtár stb. Uncsiuncsiuncsi

December 8. (csütörtök)

Csütörtökön szünnap volt, így elérkezettnek láttam az időt, hogy végre elnézzek Scampiára, amiről már annyit  hallottam. Ebben a városrészben a camorra az Úr.*

András - két emelettel lejjebb lakó magyar srác - volt már ott előttem pár héttel ezelőtt Antekínyóval, ő így ír a látottakról:

"Olyan helyen jártam ahol még a madár se jár! A neve Scampia. Innen még a susogósmackós „hogyé megy a rézkábel kilója tesvírem?” barátaink is rettegve menekülnének.
Ha feldobnak itt 1 macskát, 5 élettel kevesebbel esik le. Van 3 hatalmas háztömb, ami a leghírhedtebb. Scampia vitorlái. Benne a használt fecskendők félméteres halmokban, előtte kiégett kocsik. 1 élek sincs nappal az utcán, teljesen szellemváros. Mikor megállt mellettünk 1 autó, a lengyel sráccal majdnem telecifráztuk a gatyát. Kiderült h csak eltévedt a 2 csaj akart eljutni vhova. Ennyit az oroszlános bátorságomról:))) De az a férfi, aki bevallja, h van, amikor fél. Scampia után a nápolyi belváros a máltai szeretetszolgálat központjának tűnik rózsaszín ködben vattacukorral."

Nem is nagyon tennék hozzá többet. Viszont én már voltam olyan bátor, hogy vittem magammal fényképezőgépet, amit még használtam is! Így helyettem inkább beszéljenek a képek:

Isten hozott

"Scampia vitorlái"

Kötelező szeméthalmok

Kötelező graffiti

Csendélet robogóval 1.

Csendélet robogóval 2.

Hanyatt feküdt a házfal

Kukucskáló favela

"Mindig a szívünkben élnek"

Célba veszünk egyet

Kutusz mutatja az utat befelé

Szégyellős a szentem

Tartószerkezet

Rohad picit

A kilátás legalább szép

Kiskutyával is barátkoztunk a végén

Ott figyel a Vezúvio

December 9. (péntek)

Ma úgy ébredtem, hogy beteg leszek. 

Délelőtt azért bementem a nyelviskolába megnézni az eredményemet a keddi vizsgáról. Nem lett rossz! Mármint a 94 %-ot nem tartom olyan rossznak. (Sajnos el kellett vele dicsekednem).

Azóta agónia van viszont. Iszom egy coldrexet és megyek alukálni.

*Megjegyzés: A camorra a nápolyi maffia. Nem összetévesztendő a Cosa Nostra nevű maffia szervezettel, ami Szicíliából indult ki és az Egyesült Államokban aktív igazán.